„A vizsgálat a terepen még normális feltételek mellett is megpróbáltatást jelent: napkeltekor már talpon kell lenni, ébren maradni, amíg az utolsó bennszülött is el nem aludt, és néha még az álmát is lesni kell; igyekezni kell, hogy észrevétlen maradjon az ember, de mindig jelen legyen. Mindent látni kell, mindenre emlékezni, mindent feljegyezni, megalázó tapintatlanságot kell tanúsítani, egy taknyos kölyök felvilágosításait koldulni, készen kell állnunk, hogy kihasználjunk egy szívélyes vagy nemtörődöm pillanatot; (…) Amíg ezt a hivatást gyakorolja, a vizsgálatot végző személy bizony emészti magát: csakugyan, ezért az egyetlen célért hagyta ott a környezetét, barátait, szokásait…?” (Claude Lévi-Strauss)

Terepmunkáim során sokszor eszembe jut az afrikai tejfa, ami különösen fontos szerepet játszik egy ndembu nevű törzs életében. (Vagy legalábbis játszott, amikor az 50-es években Victor Turner brit szociálantropológus arra járt.) „A tejfa a mi zászlónk” – mondta egy tanult ndembu Turnernek, párhuzamot vonva ezzel a nemzetállamok jelképei és saját törzsi szimbólumuk között. A ndembu rátapintott a lényegre, olyannyira, hogy a tejfából kivirágzott egy külön irányzat, a turneri szimbolikus antropológia. Amennyiben pedig mi is elfogadjuk ezt a párhuzamot, elmondhatom, hogy megtaláltam a baskortosztáni tejfát!

Mi a pletyka, miért pletykálunk, kiről pletykálunk? Milyen szerepe van a pletykának az egyén és a közösség életében? Milyen információt hordoz? Ki pletykál kinek és hogyan? Miért érdekes néprajzi – antropológiai szempontból a pletyka?

A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a pletyka „alkalmi bizalmas közlés, amely a valóságot negatív irányba taszítja. A társadalmi normák fennmaradását segíti, ugyanakkor bomlasztja is a közösséget. Kettős jellege miatt a közösség gyakorolja, de tiltja is. A hallgatóval szembeni bizalom kifejeződése is. A közösség leggyakrabban érintkező személyeinél (asszonyok) a leggyakoribb.”

     Ha tudom, hogy csak pár percem lesz bemenni a könyvtárba, akkor már otthon kinézem, hogy hol található az általam keresett könyv, berobogok az épületbe, egyenesen a megfelelő polchoz megyek, találomra leemelek egy példányt, kikölcsönzöm, és már megyek is az utamra. Otthon szembesülök a keserédes valósággal, hogy valaki már előttem buzgón áttanulmányozta a könyvet és fekete vastag filccel vagy tompa grafitceruzával, esetleg tollal igyekezett kijelölni a számára fontos gondolatokat. Ezt nem akárhogy tette, hanem úgy, hogy esetlen és kusza vonalaival gyakorlatilag eltüntette a sorokat és olvashatatlanná tette a betűket. Ilyenkor hosszasan mérgelődöm és dühöngök magamban egy sort az olyan emberek miatt, akik azt gondolják, hogy a könyvtár azért van, hogy őket kiszolgálja, és rajtuk kívül nyilván senki nem akarja majd ugyan azokat a könyveket elolvasni.

     Ugyanakkor töredelmesen be kell vallanom, hogy ha van időm válogatni a példányok között, mindig olyat választok, amit már előttem is használtak, tele van széljegyzetekkel és firkákkal, de még olvasható a szöveg, az előző kölcsönző mellőzte a több oldalon át tartó viharos aláhúzogatást. Tudom, ettől a könyvtárosok haja most biztosan égnek áll, de ezerszer élvezetesebbé teszi az olvasást, ha látom, hogy előttem mások mit gondoltak ugyan azokról a sorokról, ha olvashatok egy odafirkantott beszólást vagy az enyémtől teljes mértékben különböző szemléletmódot. Ezekről a könyvekről valahogy úgy érzem, hogy az olvasók történeteitől, a használattól és a reflexióktól értékesebb lesz, mintha csak egy szimpla nyomdaszagú, makulátlan példány volna.

     No, de mi van akkor, ha valaki nem egy könyvbe firkál bele, hanem egy kiállításba? Vagy nem is egybe, hanem többe? Ez vandalizmus vagy kritikus gondolat-megnyilvánulás, esetleg a kiállítás működőképességének fokmérője?  

Ha folytatni akarnánk a sort azokról a dolgokról, amik a hétköznapi embernek a néprajz/antropológia szó hallatán valószínűleg eszébe jutnak, akkor valahol az után a rész után, hogy „néptánc, hímzések, törzsi kultúrák, sámánok”, talán előbb-utóbb elérnénk oda, hogy furcsa szertartások és különös elképzelések a világról. Babonák, ahogyan általában fogalmaznánk. Hiedelmek, ahogyan a mi szakmánkban mondanák.

1892. Vjatkai Kormányzóság, Orosz Birodalom. Egy Anük nevezetű faluban élő 16 éves lány a szomszédos faluba, Csuljába igyekezett nagymamájához. Útja Multán falu mellett vitte, amikor egy holttestre talált. Méghozzá nem is akármilyenre – ha szabad így fogalmaznom. A halott férfi fejét levágták, hátát felnyitották, gerincét valamint számos bordáját eltörték, tüdejét és szívét pedig kivették. A hír bejárta az Orosz Birodalom egészét, hithű evolucionista néprajzkutatókat és pétervári kriminalistákat mozgatott meg, s hivatott volt igazolni, hogy barbárok nagyon is léteznek. A kérdés csak az volt, hogyan lehet mindezt bizonyítani.

Amikor terepekről és antropológiai terepmunkáról esik szó, elsőként valószínűleg valami meglehetősen távoli helyszín és a sajátunktól merőben eltérő kultúra jut eszünkbe. Ismeretlen tájak, idegen emberek, különleges szokások, nemde? Amikor néprajzot emleget az ember, leginkább a falu, a vidéki élet, a hagyományok és az egykori paraszti kultúra képei villannak fel. Hogy mennyire fedik ezek az elképzelések a valóságot, s hogy a két tudomány tárgya és eszköze hogyan alakult és mivé vált napjainkra, arról még szakmai körökben is folynak viták, annyi azonban bizonyos, hogy a kulturális antropológia feladata kezdetekben a távoli népek megismerése volt, míg a magyar néprajz a hazai népi kultúra kutatására szerződött létrejöttekor. Nos, lássuk, mit is keres akkor egy néprajzos terepen?

Van úgy, hogy az embert üldözi egy téma. Akárhová néz, akármit olvas, mindenhol felbukkan, és úgy érzi, minden, de minden ehhez a témához kapcsolódik. Én is így jártam az ominózus 27.1-es kulturális emberjogi törvénnyel, miszerint: „Minden személynek joga van a közösség kulturális életében való szabad részvételhez, a művészetetek élvezéséhez, valamint a tudomány haladásában és az abból származó jótéteményekben való részvételhez”.

Képzeljetek magatok elé egy földgömb kirakót! Na, szerintem majdnem úgy történik az antropológiai kutatás és megismerés, ahogyan ennek a játéknak a felépítése is. Választasz egy kiindulópontot (vagy csak úgy eléd kerül), amiről már sejtesz valamit: hogy mit ábrázolhat, hova tartozhat, mi kerül majd mellé. Próbálgatod, illesztgeted, aztán egyre nagyobb lesz a kirakott terület. Esetleg egymástól (egyelőre) független területeket raksz össze. Közben megpillantasz olyan darabokat is, amelyek talán a megkezdett részhez még egyáltalán nem passzolnak, de tudod, hogy később kulcsfontosságúak lehetnek. És néha pedig teljesen elcsüggedsz, hogy ez a nagy halom puzzle-darab sose fog összeállni, semmi közük egymáshoz, vagy legalábbis te úgy érzed, s hagyod a fenébe az egészet. De azért mégis motoszkál benned valami, s visszatérsz időnként, hogy felépítsd azt a nyamvadt gömböt. S mikor már egyre nagyobbak a megkezdett részek, amikor Észak-, Közép és Dél-Amerika közelebb kerülnek egymáshoz, amikor Afrika végre egységben, s Európa egyesül Ázsiával, akkor egyszer csak összeáll a kép. És ami a legszebb: minden összeér mindennel, s képtelenség róla legyalogolni, mert egyszerűen nincs széle.

A 20. század elején élt egy Marcel Mauss nevezetű francia szociológus, aki a „Tanulmány az ajándékról” című művével (1925) talán örökre beírta magát a társadalomtudományok történetébe.  Bár ennek az írásnak van jó néhány vitatható pontja, amelyeken az antropológusok előszeretettel rágódnak, de Mauss ebben a munkájában gyakorlatilag az ajándékozás és csere mint társadalmi jelenségek (és nem mellesleg azóta gazdaságantropológiai fogalmak) alaptételét dolgozta ki. A tétel pedig nagyon egyszerű: ajándékot adni kell, el is kell fogadni, azután pedig kötelező viszonozni.