Ha tudom, hogy csak pár percem lesz bemenni a könyvtárba, akkor már otthon kinézem, hogy hol található az általam keresett könyv, berobogok az épületbe, egyenesen a megfelelő polchoz megyek, találomra leemelek egy példányt, kikölcsönzöm, és már megyek is az utamra. Otthon szembesülök a keserédes valósággal, hogy valaki már előttem buzgón áttanulmányozta a könyvet és fekete vastag filccel vagy tompa grafitceruzával, esetleg tollal igyekezett kijelölni a számára fontos gondolatokat. Ezt nem akárhogy tette, hanem úgy, hogy esetlen és kusza vonalaival gyakorlatilag eltüntette a sorokat és olvashatatlanná tette a betűket. Ilyenkor hosszasan mérgelődöm és dühöngök magamban egy sort az olyan emberek miatt, akik azt gondolják, hogy a könyvtár azért van, hogy őket kiszolgálja, és rajtuk kívül nyilván senki nem akarja majd ugyan azokat a könyveket elolvasni.
Ugyanakkor töredelmesen be kell vallanom, hogy ha van időm válogatni a példányok között, mindig olyat választok, amit már előttem is használtak, tele van széljegyzetekkel és firkákkal, de még olvasható a szöveg, az előző kölcsönző mellőzte a több oldalon át tartó viharos aláhúzogatást. Tudom, ettől a könyvtárosok haja most biztosan égnek áll, de ezerszer élvezetesebbé teszi az olvasást, ha látom, hogy előttem mások mit gondoltak ugyan azokról a sorokról, ha olvashatok egy odafirkantott beszólást vagy az enyémtől teljes mértékben különböző szemléletmódot. Ezekről a könyvekről valahogy úgy érzem, hogy az olvasók történeteitől, a használattól és a reflexióktól értékesebb lesz, mintha csak egy szimpla nyomdaszagú, makulátlan példány volna.
No, de mi van akkor, ha valaki nem egy könyvbe firkál bele, hanem egy kiállításba? Vagy nem is egybe, hanem többe? Ez vandalizmus vagy kritikus gondolat-megnyilvánulás, esetleg a kiállítás működőképességének fokmérője?
Pár hete röppent fel a hír, hogy a budapesti Néprajzi Múzeum két kiállítását is „meghekkelték”. Azaz ismeretlen személy(ek) egy kortárs műtárgyat helyeztek el, ami amolyan tömör üzenetet hordozó jelként, reflexióként, kritikaként szolgál. Ebben az esetben ezek egy-egy táblára helyezett faldarabot jelentenek a következő felirattal: "Ismeretlen eredetű falfestmény maradvány a 21-ik század elejéről; Lelőhely: Budapest, Filatorigát HÉV megálló"
A Néprajzi Múzeum azonnal sajtóközleménnyel reagált a gesztusra, és örömmel üdvözölte azt. Értelmezésük szerint a „firka” egyik esetben egy jogos kritika, ami az állandó kiállítás elavultsága és a néprajztudomány korszerűtlenségéről alkotott sztereotípia ellen ágál; a másik esetben pedig egy tudományos észrevétel. (a teljes közleményt lásd itt: http://www.neprajz.hu/tartalom.php?menu2=74) Szakavatott szemeknek valóban feltűnik, hogy az aláírásban a BANKSI nevet kódolták, ami talán az angol Banksy magyar verziója. Banksy egy világhírű, teljes anonimitást élvező, bristoli származású, angol street art művész. Szülővárosában teljes utcák vannak tele grafikáival, és a Bristol Museum and Art Galery 2009-ben egy hatalmas kiállítást rendezett az álnéven ismert, arctalan művésznek. Azon túl, hogy ekkor az egész múzeum az ő alkotásaival volt tele, a raktárakban, irodákban és műhelyekben is hagyott nyomokat maga után, amiket volt szerencsém alaposan megnézni, amikor legutóbb a városban jártam.
Gyakorlatilag minden mű a mi magyar BANKSI-nkhoz hasonló módon az adott térre, festményre, szoborra, annak értelmezési kényszerére reflektált. Tele volt kritikával, vagánysággal, lendülettel, ötlettel, élccel. Le voltam nyűgözve attól, hogy a múzeum ezt ilyen haladó szemléletmóddal képes volt értéknek tekinteni, és műalkotásokként bemutatni a többi egyébként is kiállított alkotás között. Most pedig Magyarországon is megjelenik egy hasonló kezdeményezés, és a múzeum gyorsan és leleményesen válaszol.
A Néprajzi Múzeumnak tulajdonképpen kapóra jött ez az egész hekkelés, mivel ezáltal is hangsúlyozhatta szemléletváltását. Körülbelül egy éve a Néprajzi nagy erőkkel igyekszik kommunikálni a néprajztudomány relevanciáját, hogy a vizsgált témák és begyűjtött tárgyak kortárs módszerekkel is értelmezhetők, hogy a múzeum nem egy porosodó és elavult intézmény, hanem egy társadalmilag és közösségileg fontos pont a városban, amely kész a nyílt diskurzusra, a megújulásra, a lendületességre, a fiatalosságra. Egy ilyen belefirkálás tulajdonképpen azt jelenti, hogy a múzeum bedobta a követ az állóvízbe, és az elkezdett hullámokat vetni. Egyelőre még csak aprókat, de ki tudja mi jön még ezután. Minden esetre valaki úgy érzete, hogy itt az ideje látogatóként valóban szabadon reflektálni a múzeum által felvetett kérdésekre és nyílt kritikát megfogalmazni. Itt az ideje belefirkálni gondolatainkat abba a bizonyos könyvtári könyvbe. A múzeum pedig nem bánta, sőt éljenezve fogadta, gondolkodott rajta és értékelte – azt hiszem, ők is a firkás könyvet vinnék haza a könyvtárból.
