„A vizsgálat a terepen még normális feltételek mellett is megpróbáltatást jelent: napkeltekor már talpon kell lenni, ébren maradni, amíg az utolsó bennszülött is el nem aludt, és néha még az álmát is lesni kell; igyekezni kell, hogy észrevétlen maradjon az ember, de mindig jelen legyen. Mindent látni kell, mindenre emlékezni, mindent feljegyezni, megalázó tapintatlanságot kell tanúsítani, egy taknyos kölyök felvilágosításait koldulni, készen kell állnunk, hogy kihasználjunk egy szívélyes vagy nemtörődöm pillanatot; (…) Amíg ezt a hivatást gyakorolja, a vizsgálatot végző személy bizony emészti magát: csakugyan, ezért az egyetlen célért hagyta ott a környezetét, barátait, szokásait…?” (Claude Lévi-Strauss)
Sok fejtörést okozott az utóbbi években – és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül –, amikor akár családtagjaim, akár barátaim, ismerőseim arra vonatkozó kérdéseire kellett választ adnom, mivel is foglalkozom pontosan, hogyan kell ezt a gyakorlatban elképzelni, és végül is mire jó mindez. Azt hiszem, mindenekelőtt saját magunknak kell erre választ adnunk, ugyanakkor a magam részéről ezeket folyamatos át- és újragondolást igénylő kérdéseknek látom.
Hogy mennyire fontos kérdései ezek (főleg a kutatás konkrét, gyakorlati megvalósítása – a kutató viszonya a közösséggel, a résztvevő megfigyelés személyes dilemmái, a kutatás során felvetett kérdések változásai, stb.) a néprajznak/antropológiának, az például abból is látszik, hogy a legtöbb monográfia, esettanulmány, esszé valamiféle szubjektív „én és a terep” típusú bevezetéssel kezdődik, és ezen a blogon is már jó néhány, terepmunkával kapcsolatos témáról, problémáról olvashattunk. Az antropológia alapvető szemléletmódján, paradigmáin kívül természetesen léteznek bizonyos „általánosan” követendő antropológiai módszerek, de talán nem túlzás, ha azt állítom, hogy előírásszerű kutatási technikákat a mi tudományunk nem tud megfogalmazni – ezt gyakran a szemére is hányják, ti. hogy más társadalomtudományokhoz képest „módszertelen”. Mindez elsősorban az antropológiai kutatás tárgyával van összefüggésben: a módszereket esetünkben nagyon sok szempontból a terep és a közösség határozza meg, főleg ha – ahogyan korábban Boginya is írta – az ember hagyja magát a „terep által vezetni”.
„… senki sem tudja igazából, hogyan kell terepmunkát végezni. – írta E.E. Evans-Pritchard, brit szociálantropológus – (…) Először Westermarckhoz fordultam tanácsért: ’Az informátorával ne beszéljen húsz percnél tovább. Ha addig ön még nem unná magát, akkor ő fog unatkozni’ (…) Tanárom, Seligman azt tanácsolta, minden reggel vegyek be tíz szem kinint, és tartsam távol magam a nőktől. (…) Végül megkérdeztem Malinowskit, és tőle ezt a választ kaptam: ne legyek elátkozott idióta. Ennél fogva megállapítható, hogy nincsen egyértelmű válasz.”
Hogy mennyire igaz mindez, azt ismét személyesen tapasztalhattam nemrég, amikor egy egészen új terepen kezdtem dolgozni. Hiába volt sok éves tapasztalatom a terepmunkával, hiába voltak kialakult stratégiáim és válaszaim bizonyos helyzetekkel kapcsolatban, nagyon hamar be kellett látnom, hogy az ember sosem lehet teljesen „felkészülve” azokra a szituációkra és dilemmákra, amikkel ilyenkor találkozik. Hogy például mikor, mit szabad/kell fényképezni, mikor jó, és mikor egyáltalán nem tanácsos elővenni a diktafont, mit és hogyan kell kérdezni, pontosan mit és milyen részletességgel kell elmondani a munkám céljáról és természetéről. Csupa olyan dolog, ami adott esetben nagyban befolyásolja a kutatás kimenetelét és azt, milyen adatokból dolgozhat majd az ember, ennél fogva pedig, hogy milyen eredményekre jut. Mint ahogyan a kutató személyisége, habitusa, sőt, neme, életkora, társadalmi státusa, vagy az adott közösség értékei és normái, amiket a kutatónak illik maximálisan szem előtt tartani… és még ezer más dolog.
Korábbi munkám során egyszerűen, szinte magyarázat nélkül tudtam az engem érdeklő témákról kérdezősködni, hiszen egy Mária-kegyhelyhez kapcsolódó csodatörténetekkel foglalkoztam. Jóformán mindenkinek, akivel a faluban beszélgettem – akár helyiek, akár máshonnan érkezett zarándokok voltak – volt személyes élménye, véleménye ezzel kapcsolatban, és természetesnek vették, hogy erről akár egy idegennel is beszéljenek, hiszen amúgy is mindennapi beszédtéma volt, ami közérdeklődésre tartott számot. A „gyűjtési szituációk” adták magukat. Az emberek hozzá voltak szokva, hogy „kívülről jött” emberek érdeklődnek az iránt, ami a falujukban történik, szívesen beszéltek róla, sőt, a média viszonylag gyakori jelenléte miatt a fényképezés és a diktafon sem volt teljesen szokatlan számukra (hogy ez néha inkább megnehezítette a dolgomat, arról kicsit később). Ellenben most, amikor sokkal személyesebb, sokkal inkább az emberek magánszférájába tartozó kérdésekről – hiedelmekről, vallási képzetekről és gyakorlatokról – van szó, sokszor alaposan meg kell indokolnom, miért is érdekel engem mindez, és újra és újra meg kell erősítenem, hogy sem újságíró, sem TV-riporter, sem valamilyen politikai szervezet képviselője nem vagyok (fényképek, hangfelvétel, „mindenütt jelenlevés”). El kellett fogadnom, és megértenem a helyi társadalmi viszonyokban, értékrendben gyökerező okait annak, hogy nemem és életkorom folytán bizonyos emberekkel bizonyos szituációkban nem ildomos beszélgetnem (pl. házas férfiakkal – legyenek bármilyen életkorúak – feleségük jelenléte nélkül), és hogy vannak olyan témák is, amiket nekem nem szívesen fejtegetnek, legalábbis egyelőre (pl. hogy ki miből él – rengeteg a messzemenően illegális jövedelemszerzési „módszer”). Persze a fordítottja is igaz, például nőkkel vagy gyerekekkel sokkal egyszerűbb beszélnem, éppen a nememnek és az életkoromnak köszönhetően.
Hadd hozzak egy konkrét, nagyon hétköznapi példát arra, mennyire az adott közösség viszonyaitól illetve a kutatás helyszínétől, és nem utolsó sorban tárgyától függ, milyen módszereket alkalmaz, vagy legalábbis hogyan viselkedik a kutató!
Sokszor okoz számomra nehézséget, hogy munkám során tulajdonképpen idegen emberek magánszférájába kell behatolni – bekopogni a házukba, hangfelvételeket, képeket készíteni életükről, szokásaikról, stb. Különösen igaz ez a fényképezés kapcsán, és korábbi terepmunkám idején valóban voltak gondjaim ezzel kapcsolatban. Azon túl, hogy nehezen vettem rá magam, hogy embereket általuk mélyen átélt vallási események vagy élmények (pl. imádság, napbanézés) közben fotózzak, sok esetben maguk figyelmeztettek jó előre, hogy ne tegyem, vagy nagyon nehezen hitték el, hogy nem fogják magukat valamelyik újság címlapján viszont látni. Summa summarum, többnyire nem erőltettem a fényképezést, mert sok embert gyanakvóvá, vagy mindenesetre visszahúzódóvá tett velem szemben.
Új terepemen szintén meglehetősen visszafogottan – mondhatnám: szégyenlősen – álltam a kérdéshez, utóbb azonban a fényképezőgép birtoklása olyan tényezőnek bizonyult, ami sok szempontból közelebb hozott a helyiekhez. Az emberek többségének ugyanis nincs saját fényképezőgépe, viszont igénylik, hogy életük fontos eseményeit megörökítsék, vagy akár hogy küldhessenek egy-egy fotót külföldön dolgozó rokonaiknak, családtagjaiknak, ad absurdum feltehessenek egy-egy új képet valamelyik közösségi oldalra… Mivel mindenütt egy nyilvánvalóan fényképezőgépet (is) tartalmazó táskával járkáltam, hamar elterjedt a híre(m). Nagy meglepetésemre az emberek nemhogy nagyobb zárkózottsággal fogadtak volna emiatt, hanem sok esetben ismeretlenül is behívtak, és megkértek, készítsek róluk képeket. Persze így beszélgetést kezdeményezni is egyszerűbb, sőt, fotósi minőségben juthattam el több olyan eseményre (pl. keresztelő, halotti tor), amelyekre máskülönben nem valószínű, hogy meghívást kaptam volna, így viszont nagyon értékes információk (és képanyag!) birtokába jutottam.
Nincs tehát valamiféle konkrét „eljárásmód”, amely alapján egy antropológus dolgozhat, vagy ami adott pillanatban egzakt módon alkalmazható, de nem hiszem, hogy ettől kevésbé „módszeres” lenne egy antropológia vizsgálat. Ha tisztában vagyunk azzal, amit sokan, sokféleképpen leírtak már az antropológiai megismerés természetével kapcsolatban, ti. hogy itt nem valamilyen abszolút értelemben vett „valóság”, vagy az emberi közösségeket mozgató „törvényszerűségek” leírásáról, hanem sokkal inkább részvételről, megfigyelésről, megértésre való törekvésről és értelmezésről, interpretációról van szó, akkor mindjárt másképp is fest a dolog.
Az antropológus „feljegyzi a társadalmi beszédet [tehát azt, ahogyan az emberek mindennapi helyzetekben viselkednek, beszélnek, ahogyan a saját világuk történéseit értelmezik – sT]: leírja. Futó eseményből, amelyik csak előfordulása pillanatában létezik, beszámolóvá változtatja, amely le van írva, és ismét elővehető.” – írja Clifford Geertz. Ez a beszámoló viszont nem más, mint értelmezés, ráadásul nem is maguké az embereké, hanem a megfigyelőé, a kutatóé. Az „antropológus képzeletének szüleménye”, ahogyan Evans-Pritchard fogalmazott egy helyen. Az tehát, amit például egy tanulmányban olvashatunk, korántsem tartalmaz kizárólagos igazságokat sem egy adott témára, sem az adott közösségre vonatkozóan, sokkal inkább azt tükrözi, hogy az illető kutatónak mit és hogyan volt lehetősége megismerni, és ezek a „darabok” miként álltak össze számára egyfajta koherens egésszé.
Ebből a szempontból tehát minden kutatás, és minden kutatói értelmezés egyedi és megismételhetetlen, és az adott közösség életének egy adott időszakban a kutató számára megmutatkozó, az ő „sárga napszemüvegén” átszűrt valóságát mutatja meg olyan formában, ahogyan sem azelőtt, sem azután senki más nem láthatja azt. Nem örök érvényű és végleges válasz ugyan a miért-re, én mindenesetre szeretem ezt a gondolatot…
