Legkedvesebb gyerekkori filmjeim közé tartozik „A koppányi aga testamentuma” (Fekete István regénye alapján), ami az ifjú magyar vitéz, Babocsai László és a koppányi aga lányának, Dusmátának szerelmes történetét meséli el kalandokkal, párbajokkal, vitézi portyákkal, mindenféle török kinccsel, no, meg ízes beszéddel megfűszerezve. A helyszín a balatoni végek, pontosabban a török idők fonódi végvára, ahol mindenki mesterien forgatja a kardot. A kedvenc részem, amikor Csomai kapitány a gyászesztendő leteltével úgy dönt, hogy megkéri a megözvegyült Sára asszony kezét, s ezért beleül egy nagy dézsába, s alapos fürdőt vesz a vár kellős közepén. Szegény szolgája, Jóska nem győzi hordani a fürdővízzel teli vödröket a kapitánynak, pedig az harmadszor, és még negyedszer is át akarja szappanozni magát, hogy csak úgy illatozzon a tisztaságtól. Ekkor már a titkos párviadalra készülő türelmetlen vitézek is megkérdezik a szolgát, hogy mi a csudát csinál a kapitány ennyi ideig, ő pedig csak annyit mormol a bajsza alatt: „Fürödik.” De a szeme mindent elárul.

„Az ’elszigetelt etnikai csoport’ ahhoz hasonlít,
mintha egy kézzel akarnánk tapsolni – nyilvánvaló képtelenség.”
(T. H. Eriksen)

Szeretem ezt a gondolatot, mert egyszerűen és lényegre törően megvilágítja nem csak az etnikai, de az összes identitásféle egyik nagyon fontos jellemzőjét, azaz hogy mindig valakihez képest fogalmazzuk meg önmagunkat. Mi több, az identitás a másokkal való találkozás alkalmaival tudatosul és erősödik meg, vagyis amikor a kezek a taps által érintkeznek. Az emberiség fontosnak tartja hangsúlyozni, mi különbözteti meg tagjait az állatoktól, európainak leginkább más földrészeken érezzük magunkat, magyarokkal találkozni pedig külföldön a legnagyobb öröm. (Vagy éppen szégyen.) Ami engem illet, alföldiként a Dunántúlon szembesültem először azzal, hogy a Duna állítólag egy nagyon is valóságos határvonal, Budapesten lettem igazán vidéki, és szülővárosomtól kapott helyi identitásom is azóta erősödött meg, hogy más városban élek. (Arról nem is beszélve, hogy a sok költözésnek köszönhetően a különböző helyi identitásaim egyre csak szaporodnak.) És lehet folytatni a sort: a nő és férfi kategóriák is csupán egymás tükrében nyernek értelmet, az antropológusok is a hozzájuk legközelebb álló szociológusoktól akarnak a legjobban különbözni (vagy néhányan egyenesen a néprajzkutatóktól), s hát mit érne az ÉN, az ÉN személyes története és neve, ha csak egyedül lenne a világon.

Minden első terepmunkán létezik egy áttörés. Az a pont, amikor egy antropológus végre bizonyít, kiállja a helyi próbát, az emberek pedig hátba veregetik: „Jól van, maradhatsz.” Sose lehet tudni, mi lesz ez a pont és legfőképpen azt nem, hogy mikor jön el, ezért készülni se lehet rá igazán. Én egy szűk hónap túlélése után nyertem bebocsátást, méghozzá nem is akárhogyan, hanem krumplivetéssel. Nem túl költői, nem is romantikus, pláne nem izgalmasan vakmerő, amilyennek a távoli világokat felfedező utazók kalandjait képzeljük, de hát nekem ez jutott.

„Riporter: Egyszer azt írtad erről a módszerről, hogy a hallgatás tudománya is.

Losonczy Anna: Ezt mint fiatal kutató még nem tudtam. Meg voltam arról győződve, mint, gondolom, a többi fiatal etnográfus is, hogy az idő kevés, az anyag óriási, a megértési kényszer tombol, tehát az embereket reggeltől estig különböző kérdésekkel kell fárasztani. Georges Braque, a festő mondta egyszer, hogy a magyarázatok és a kérdések fárasztják az igazságot. Ezt a gondolatot akkor én még nem ismertem, de egy intuitív pillanatban rádöbbentem arra az evidenciára, hogy a kérdéseimre kapott válasz mindig csupán e kérdések produktuma. Ha ezzel szemben csak egyszerűen figyelek – hallgatom, hogy miről beszélgetnek az emberek és megyek velük oda, ahová ők mennek és ezekben az együttlétekben olyan keveset szólok és nyilvánulok meg, amennyire csak lehet, sőt, hagyom, hogy az emberek visszakérdezzenek, hiszen én nem természettudós vagyok, az én kutatásom alanyai emberi lények, akiknek véleménye van és joguk a kérdéseikhez -, akkor az egész sokkal érdekesebb lesz. Így aztán elhagytam ezt a kicsit rendőri, rentabilitásra törekvő kérdező módszert és megértettem, hogy az én szakmám a világon a legszebb szakma.”

(Távolról közelítve – interjú Losonczy Annával. Hullámhossz 2000/3,
http://epa.oszk.hu/00700/00775/00016/318-328.html)

„A házassággal szerzett rokon olyan, mint egy elefántláb” – mondta Claude Lévi-Strauss, az antropológia tudományának egyik legnagyobb koponyája. Vagyis nincs mese, a házastárssal együtt jön az egész elefánt, vagyis a rokonok. Az egyén leválaszthatatlan a családról, sőt nagyon sok helyen értelmezhetetlen a rokonsága nélkül. Edmund Leach szociálantropológus írja valahol, hogy a burmai kacsinok egészen addig ellenségüknek tekintettek egy, a szomszédos törzstől érkező ártatlan hírnököt, amíg be nem azonosították őt a genealógiáján keresztül, s nem találtak valami hetedízigleni közös rokont. Aki nem rokon, az potenciális ellenség. Éppen ezért, no meg a béke kedvéért az afrikai nuerek azt mondják: „Ők az ellenségeink, velük házasodunk.”

Tanáraim mindig meghajolnak a helyi emberek tudása előtt, ami nélkül nem élné túl senki az adott terepen. Vajon ki tudná megmondani a vízen hajókázva, hogy nemrég egy jávorszarvas úszott arra, ha nem egy hanti; ki tud finomabb ételt készíteni állati eredetű alapanyagok nélkül, mint a Krisnások; s ki gondolná, hogy a hortobágyi pásztorok módszerei milyen elképesztően összetettek! (A pásztorkutyákéról nem is beszélve…) Ami engem illet, az oroszországi férfiak leleményességétől és kézügyességétől mindig lehidalok. Itt sose volt szükség „Csináld magad!” mozgalomra, a helyzetet a kényszer szülte. „Oroszországban a férfiasságnak fontos eleme az ügyesség, a kézügyesség, hiszen a működő szocializmus alapvető életstratégiája volt az ún. „buhera”, az, hogy az emberek mindent össze tudtak tákolni mindenből, mindent képesek voltak maguk megcsinálni” – írja Nagy Zoltán. S ez így van mind a mai napig.

Ezt még tavaly vágta a fejemhez a szomszédasszonyom, miután nem akartam meginni náluk a napi ötödik fekete teámat. Idén, érkezésem estéjén rögtön teával kínált, de aztán hirtelen felkiáltott: „Jaj, hát, hiszen te nem is szereted!” Mondtam, hogy én azért innék mégis, ha lehet, mert nem arról van szó, hogy nem szeretem, hanem egyszerűen nem tudok aludni, ha túl sokat iszom. De ezt persze már nagyon sokszor megpróbáltam elmagyarázni nem csupán neki, hanem az egész falunak, de csak nem tudták elfogadni, hogy bírja ki valaki 2-3 csésze teával, miközben az itteni átlagos fogyasztás napi 10-12 bögre. És akadt erre mindenféle magyarázat: hogy Magyarországon csak kávét vagy zöld teát isznak, hogy féltem az alakomat, hogy nem tudom, mi a szokás Baskíriában, vagy csak egyszerűen furcsállották az egészet, hiszen errefelé ez nem normális. No, de akkor lássuk, mi is a „normális”, és mit árul el ez a baskíriai udmurtokról.

Amikor az egyetemi kurzusokon a gyűjtögetésről esett szó, képzeletemben mindig valami őskőkori asszonycsoport jelent meg, amint kapirgálják a földet az erdőben gyökerek után kutatva, vagy tüskéktől összekarmoltan vágnak utat a bozótban, hogy apró bogyókat szedjenek. Ez a bennem élő kép talán annak is köszönhető, hogy a gyűjtögetés nagyon sokszor (de nem kizárólagosan) a vadászó-halászó életmód kapcsán került szóba, amit megint csak az őskorral kötöttem össze – talán nem egyedül. A gyűjtögetés fontos kiegészítője a vadászatnak és a halászatnak, mert még az utóbbiak sikeressége kiszámíthatatlan, addig az előbbi biztos táplálékot jelent – még ha az esetleg alacsonyabb tápértékű is. Több antropológust hallottam már, akik a terepről frissen hazaérkezve mesélték az általuk vizsgált társadalom gyűjtögető stratégiáit (vadászattal, halászattal együtt vagy külön, nomádok másodlagos élelemforrásaként vagy bármilyen más életmód kísérőjeként), de ezt az őskőkori idillt valahogy mégsem sikerült kiverni a fejemből. Egészen az első terepmunkámig.