Adatközlő mindenki, aki adatot közöl a terepen. (Persze, ez így kicsit tautologikus, de hát minek ezt jobban magyarázni!?) Adat lehet bármi: demográfiai adatok, imaszövegek, iskolai prezentációk, receptek, családfák, a legszaftosabb pletyka a szomszédról, egy mondóka, egy köszönés, a kenyér aktuális ára, a buszmenetrend, egy szóval minden. Adatközlő pedig lehet bárki. Nem egy szerencsés elnevezés, kissé officiális, de nem rosszabb az CIA-s beütésű angol informátor (informer) megjelölésnél sem. Ma már vannak, akik hadakoznak a megnevezés ellen, s helyette barátaiknak nevezik az adatközlőket, bár ez egy kicsit félrevezető lehet. A hangsúly itt a civil én-re kerül, akinek barátai vannak, s elhomályosítja a kutatói én-t, aki dolgozni érkezett a terepre. (Mindenesetre tény, a terepen is vannak barátok.) Szerintem a legcélravezetőbb megoldás minél árnyaltabban bemutatni az adatközlőket: kontextustól függően megnevezhetsz valakit foglalkozásán (tanár, vállalkozó) vagy státuszán keresztül (a kolhoz igazgatója), sokakat pozicionálhatsz a háziasszonyodon át (a háziasszonyod szomszédjai, munkatársai, barátja stb.), használhatsz rokonsági terminusokat (a háziasszonyod öccse, a szomszéd fia, a polgármester felesége), vagy ha szeretnél minél tárgyilagosabb lenni (mert a helyzet néha megkívánja), akkor egyszerűen közölheted, hogy X.Y. 59 éves tatár nő. Így már a megnevezések által sikerül adnod egy kis betekintést a vizsgált társadalomba. A háziasszonyod pedig a háziasszonyod – így még véletlenül se történhet meg az a hiba, hogy kidesztillálod magadat a saját kutatásodból, s abból a társadalomból, aminek a részévé váltál. Összefoglalóan meg lehet mindenki adatközlő. Vagy szimplán emberek.

Ezzel a mondattal szokta indítani az órát a jógatanárom. Szeretem ezt a mondatot, segít bekapcsolni a megfelelő koncentrációs gombot az agyamban. A mostani helyzetben adtam ennek a gombnak és magamnak egy szűk hetet, hogy újra bekapcsolódjunk az itteni életbe – mégis csak három hónapról van szó.

„Semmiféle hátulgombolós ne is próbálja magának megspórolni ezt az utat” – idézi gúnyosan tanárai szavait Nigel Barley a terepmunka megkerülhetetlenségéről. Erről most nem nyitnék vitát, noha azt gondolom, hogy van pár olyan „hátulgombolós”, aki megspórolta ezt az utat, vagy esetleg kevesebb időt töltött terepen az elvártnál (ha van olyan), mégis kiváló kutatóként tartják számon az antropológia tudományában. De persze ők vannak kisebbségben. Azért választottam mégis ezt az idézetet indításként, mert rámutat a terepmunka mindenkori egyedülállóságára a társadalomtudományok módszertani tárházában, amely módszer nem csupán egy szakdolgozat vagy egy disszertáció alapjául szolgál majd, de teljes értékű kutatóvá avanzsálja az antropológus tanoncot. A terepmunka tudományos védjegy és egyben igazi beavatás, amit néhányan szeretnek számon kérni – ahogyan ezt tették Barley professzorai is.