Ezzel a mondattal szokta indítani az órát a jógatanárom. Szeretem ezt a mondatot, segít bekapcsolni a megfelelő koncentrációs gombot az agyamban. A mostani helyzetben adtam ennek a gombnak és magamnak egy szűk hetet, hogy újra bekapcsolódjunk az itteni életbe – mégis csak három hónapról van szó.
Az első és a második terepmunkára való megérkezések között nagy különbség van. Ezt is emlegetik néha a sok terepet megért antropológusok, de azért persze közel se annyiszor, mint az első terepmunka beavatásának (kicsit túlmisztifikált) misztériumát. De valóban el kell ismerni: első alkalommal csak ritkán mennek olyan olajozottan a dolgok, mint majd később az igazi gyakorlat megszerzésével. Mondhatni nekem a tavalyi első terepmunkán is egyszerűbb volt, hiszen nem először jártam errefelé, volt némi helyismeretem, s néhány ismerősöm is. Ennek köszönhettem például, hogy még otthonról sikerült szállást szereznem. De nem mindenkit áld meg a konzulense ilyen feltételekkel: van, aki hónapokig küzd, hogy egyáltalán egy nyamvadt kontaktja legyen a kiszemelt településen; van, akinek csak a városi intézményekkel sikerül felvennie a kapcsolatot, aztán nekivág az afrikai bozótnak; és van, aki meg észre sem veszi, de már bele is csöppent valami izgalmas kutatásba. Egyesek „csak” a szomszédos faluig mennek, megint mások pedig saját társadalmukat teszik meg kutatásuk tárgyává – higgyétek el, az se könnyebb.
Elsőéves egyetemi hallgatóként a terepmunkára valami „in medias res” dologként gondoltam: az ember egyszer csak ott van a terepen, mindenki befogadta és szereti, nem győzi gyártani a családfákat és életút-interjúkat, mert mindenkit szétfeszít a vágy, hogy elmesélhesse a történetét, s amikor hazaérkezik a terepről, rögtön megírja tapasztalatait a lehető legletisztultabb formában vagy hosszú ideig várakozik, hogy tudományos recepcióvá érjenek a terepmunka során átélt események. Ebből az elképzelésből tökéletesen hiányoztak azok a kérdések, hogy hogyan jut el az antropológus a terepére, kinél fog lakni, hogyan tanulja meg a nyelvet, hogyan épít ki kapcsolatokat, s hogyan fog viselkedni azokkal, akiket képtelen elviselni, vagy akik zárkózottságot mutatnak vele szemben, a gyűjtött anyag feldolgozásának nehézségeiről nem is beszélve. S bár már az első alkalommal kivételes helyzetben voltam néhány szempontból, mégis voltak nehézségeim, s idegenek közé érkeztem ugyanúgy, mint bárki más.
Az első estémen szótlanul iszogattuk teánkat háziasszonyommal – egyikünk se tudott mit mondani a másiknak. Igen, ez például pontosan egy olyan pillanat volt, amikor azon gondolkodtam, hogy mekkora hülye vagyok én, hogy ezt bevállaltam. Az első hetekben az emberek furcsán, mosolyogva s kicsit távolságtartón nézegettek, kérdezgettek, s próbálták megérteni, hogy miért is jó ez nekem. Legfőképpen a fiatalok nem értették, hogy miért jön egy fiatal lány arra a helyre, ahonnan ők inkább elköltöznének. Persze mindenki kedvesen megvendégelt és elcsevegett velem, sokan meg is szerettek, de az a pici gyanakvó értetlenség a legtöbbek tekintetében megmaradt mindvégig.
Ezzel ellentétben idén már izgatottan vártak engem: háziasszonyom kirohant a boltból, ahol dolgozik, hogy megölelgessen; szomszédasszonyom vendégváró levest főzött; a polgármester felajánlotta, hogy keres nekem férjet, hogy még tovább maradhassak, s mindenki ujjongva üdvözölt, akibe csak belebotlottam. A gyanakvó értetlenséget boldog büszkeség váltotta fel: az emberek megértették, hogy nem egy egyszeri „gyüttmönt” vagyok, aki hóbortból kitalálta, hogy eltölt pár hónapot a messzi Baskíriában, mert az olyan vagány, hanem hogy valóban érdekel az életük. Számukra a visszatérésem azt jelentette, hogy megtetszett nekem az itteni élet, hiszen máskülönben mi a fenét keresnék itt megint, s erre nagyon büszkék. Az első terepmunkám után ráadásul híres lettem: elutazásomkor jelent meg egy cikk rólam udmurtul, s egy interjú oroszul a helyi lapokban. Az idei első stopomat is ennek köszönhettem, ami közben az autóban utazó család izgatottan számolt be arról, hogy ők már tudják, ki vagyok, sőt, valójában mindenki tudja az egész járásban! A meghívások csak úgy záporoztak már az első nap. Ez nagyon nagy segítséget jelent, hiszen ez a legjobb módja annak, hogy bejuthass az otthonokba, kötetlenül beszélgethess az emberekkel, s így minél többet tudjál meg minél több ember életéről. A random becsöngetéses, „Magyarországról érkeztem, antropológus vagyok, s szeretném, ha elmesélné az egész életét” módszer általában nem jön be. De erre most már talán nem is lesz szükség.
