A 20. század elején élt egy Marcel Mauss nevezetű francia szociológus, aki a „Tanulmány az ajándékról” című művével (1925) talán örökre beírta magát a társadalomtudományok történetébe. Bár ennek az írásnak van jó néhány vitatható pontja, amelyeken az antropológusok előszeretettel rágódnak, de Mauss ebben a munkájában gyakorlatilag az ajándékozás és csere mint társadalmi jelenségek (és nem mellesleg azóta gazdaságantropológiai fogalmak) alaptételét dolgozta ki. A tétel pedig nagyon egyszerű: ajándékot adni kell, el is kell fogadni, azután pedig kötelező viszonozni.
Miért olyan fontos ez? Mert az ajándékozáson keresztül kapcsolatokat teremtünk és erősítünk meg folyamatosan. Gondoljunk csak bele, kik kapnak ajándékot: rokonok, barátok, munkatársak, (a) főnök, szövetségesek, üzletfelek, vagyis akikkel ápolni szeretnénk a kapcsolatunkat, de az ellenségek semmiképp. (Hacsak nem egy fajta kihívás maga az ajándékozás is.) Adni – ez az első lépés valaki felé, legyen az ajándék közös munkavégzés, szomszédi segítség, névnapi ajándék vagy bármi más. Kapni – a kapcsolat elfogadása. Nem véletlenül számít sértésnek, ha visszautasítjuk az ajándékot, vagy olyan badarságokat mondunk, hogy „jaaaj, de nem kellett volna!” És viszonozni (de nem feltétlen azonnal) – amivel a kapcsolatot kölcsönössé tesszük, akár egyenlő felekről, akár hierarchikus (például főnök–beosztott) viszonyról van szó. Szóval amennyiben valaki szerves részévé szeretne válni egy közösségnek, előbb-utóbb be kell szállnia az ajándékozás véget nem érő köreibe.
Gyakorlatilag az ajándékcsere olyan kötelezettségnek számít, ami alól nem nagyon lehet kibújni. De persze ennek a kötelezettségnek is sok neve van, s mifelénk, azt hiszem, illemnek hívják. Az illemnek pedig vannak különböző fokozatai: ha vendégségbe elfelejtünk bort vinni, talán még nem nagy vétek, de ha a nászajándékot sumákoljuk le, az már megbocsáthatatlan, sőt, egyenesen sértő. Azzal úgymond „tartozunk”, hogy nagyszüleimet idézzem. Hallottam egyszer egy magyar lány történetét, akinek a családja elment minden egyes rokoni és baráti lakodalomba, ahova csak meghívták őket. A lány később elköltözött külföldre, ott is ment férjhez, s ügyet sem vetett arra, hogy otthon is megrendezze saját lakodalmát. Így a sok szomszéd, rokon és barát, akiknek az esküvőjén a lány és a szülei is részt vettek korábban, nem tudták a nászajándékra vonatkozó „tartozásukat” kiegyenlíteni. Amikor a lány, illetve akkor már asszony először hazatért szülőfalujába az esküvője után, az egész elfeledett násznép a nő elé járult, s átadta ajándékait, hogy ők aztán még véletlenül se maradjanak senki adósai. Nem olyan egyszerű a társadalmi kapcsolatokat felbontani!
Az ajándékozásnak rengeteg izgalmas része van, kultúránként változó, s tudományos elmélet is van róla bőven. De ezzel most nem akarok fárasztani senkit, legyen elég az adni-kapni-viszonozni alaptétele, mert a jelen poszt ennél gyakorlatiasabb példákkal szeretné érzékeltetni, hogy az ajándékozás milyen sok mindenről árulkodhat. Ajándékcsere folyik az antropológus és vendéglátói között is, ahol mindenki olyan dologgal igyekszik meglepni a másikat, ami a saját kultúráját a legkifejezőbben szimbolizálja, vagy a megajándékozott csak rajta keresztül férhet hozzá ahhoz a bizonyos dologhoz.
Ami a legnagyszerűbb, hogy sose tudhatod, mi mindenből válhat első osztályú ajándék. Konzulensem első útjai alkalmával maga is sokat törte a fejét, milyen ajándékkal kedveskedhetne a szibériai Vaszjugán folyó mentén élő hanti házigazdájának. Tudni kell, hogy azon a vidéken a vadászat az alapvető megélhetések közé tartozik, amihez elengedhetetlen a fegyver, no meg a száraz lőpor. Éppen ezért a hanti vadász szemei rögtön felcsillantak, amikor meglátta külföldi vendége Plusssz pezsgőtablettás dobozait (amelyek tartalmai jó erőnlétét hivatottak volt szolgálni a kemény szibériai hidegben), hiszen azok tökéletesen légmentesen zárnak, így a lőport is szárazon tartják. A következő alkalommal konzulensem már egy szatyornyi üres Plusssz dobozzal tért vissza, aminél jobb ajándékot el se lehetett volna képzelni.
Én is sokat szoktam morfondírozni azon, hogy minek örülnének a legjobban az udmurtok Magyarországról. A magammal hozott ajándékok fontos gesztusnak számítanak, hiszen ezek tanúsítják, hogy nem feledkeztem meg vendéglátóimról még otthon se. Sok mindennel próbálkoztam már, valamit sikerült nagyon eltalálni, valami pedig ott porosodik a szekrény mélyén. Külön nehézséget okoz a repülőgép és izmaim teherbíró képessége is, így sajnos nem tudok 10 üveg tokajit magammal cipelni. (Ilyen szempontból nagyon is irigylem azokat a Plussz dobozokat.) Korábban ezért jó ötletnek tűnt fejkendőt ajándékozni, de hamar kiderült, hogy az itteni nénik az extra cifra kendőket részesítik előnyben, ami Magyarországon nem nagyon kapható. Örültek persze a külföldi szuvenírnek, de nem teremtettek vele divatot. Ennél nagyobb sikert arattak a kalocsai, kézzel hímzett terítők, amikkel gyakorlatilag mindenhova egy csapással berobbantam. Nemcsak cifrák, de kézimunkák is (többnyire a nagyijaim és dédijeim kezeit dicsérik), ami külön értékkel ruházza fel őket, így ma már nem egy helyi múzeum büszkeségeivé váltak. Ezen felbátorodva idén kalocsai porcelánnal is próbálkoztam, de az valahogy visszhang nélkül maradt, hiába magyaráztam, hogy ezt gondos kalocsai nénik kezei festették, s még véletlenül se egy hamisítvány a Váci utcából.
A legkézenfekvőbb valami fogyasztható ajándékkal kedveskedni, főleg csokoládéval vagy a híres marcipánnal, mivel ezt elegánsan el lehet csipegetni a tea mellé. De hogy folytassuk a kalocsai sort (mert hogy jómagam is odavalósi vagyok), nem hagyhattam ki a kalocsai házi fűszerpaprikát sem. Csakhogy ez a fűszer teljesen hiányzik az udmurt gasztronómiából, s nekem se sikerült meghonosítanom. Néhányan furcsán nézegették, háziasszonyomnak a tavalyi tíz dekagrammja szinte sértetlen (csak annyi hiányzik, amennyit én használtam belőle nagy honvágyamban), s szomszéduram bárhogy állítja, hogy imádja, azért még neki is van jócskán a tavalyiból. A paprika kiesett a versenyből. Ellenben a paprikával ízesített házi kolbász napokon belül elfogyott. Ritkaságnak számít, hiszen errefelé ilyet nem lehet kapni, s ugyanakkor nagyon finom. Amikor a recept felől érdeklődtek, közöltem, hogy pontosan arra a fűszerre lesz szükségük, amitől eddig olyannyira idegenkedtek.
Ami az iható ajándékokat illeti, azokkal szintén befürödtem egytől egyig. Mivel itt a teázás egy esszenciális társadalmi tevékenység, gondoltam, egy kis teával nem szúrhatok mellé. A fekete teától teljesen eltekintettem, hiszen azt bárhol lehet kapni, ellenben egy finom almás-fahéjas vagy kökényes Mecsek Tea (hogy alma materem, a Pécsi Tudományegyetem is képviselve legyen) ízléses és frappáns ajándék lesz – gondoltam én. De az udmurtoknak, ami nem fekete, az nem is tea, hogy túlozzak egy kicsit, ezért a csinos Mecsek Teák hosszasan csücsültek a konyha polcain, mígnem meg nem sajnáltam őket. Idén, több mint egy év elteltével az első terepmunkám után a maradék még mindig rám várt.
A házi pálinka és az Unicum már feszegették a határokat. Mivel a pálinka jóval erősebb, mint az udmurt szamogon (vízből, cukorból és élesztőből készült párlat, körülbelül 30 fokos), ezért kemény italnak számít, amihez nincsenek hozzászokva az itteniek. Persze vannak olyanok is, akik vodkán nevelkedtek, így az ő tetszésüket már könnyebb volt elnyerni egy kupica minőségi cseresznyepálinkával. Az Unicum pedig túl keserű ahhoz, hogy finom legyen, ezzel én sem vitatkozom, viszont mivel szinte orvosságnak számít, fel is értékelődött és el is fogyott, de rögtön.
Mindaz a sok ajándék, amivel én kedveskedtem érkezésemkor, az elutazásom napján kerül viszonzásra. Egyszer egy szociológus cikkében olvastam az oroszországi turistákról, akiket állítólag arról lehet megismerni, hogy folyamatosan igyekeznek otthonossá tenni az őket körülölelő új környezetet. Így például még a tengerparton is kipakolják az otthonról hozott termoszt és a csipegetnivalókat, és nekiállnak teázni a maguk módján. Hogy ebből mi igaz, azt nem tudom, de tény, hogy az udmurtok engem egy teljes uzsonnás csomaggal engedtek csak útnak teával, lekvárral, piroggal, gombával, mézzel, mindennel együtt. Természetesen csakis házival! Bizony, a sokat emlegetett uzsonnás asztal – azt hiszem, mindezzel egy darabot adtak magukból. Így, amíg kitart a muníció, bárhol csaphatok egy igazi udmurtos teaszünetet, „otthon” érezve magamat még akár a világ másik végén is.
Arról nem is beszélve, hogy ez remek lehetőség az udmurtok hírének terjesztésére: sokszor nem is én kapom az ajándékokat, hanem a családom és a rokonok, mert nekik még sosem volt alkalmuk megízlelni az udmurt szamogont vagy a házi madárberkenye lekvárt. Nincs mese, szamogon nélkül sem indulhatok útnak. Van, hogy több ház is megtisztel vele, aztán tréfásan a lelkemre kötik, hogyha a repülőtéren súlyfelesleget állapítanának meg, ki ne dobjam, hanem inkább igyam meg mindet ott helyben. Bár, nem is vagyok olyan biztos abban, hogy ez tréfa lenne… A lekvár házi termék, saját, ezért ez is becses ajándéknak számít, s egyben egyenlő értékű viszonzás édesanyám baracklekvárjára, ami szintén nagyon kapós volt. Végül a befőttes üvegek sorát háziasszonyom marinált gombája zárja, hiszen ezt együtt gyűjtöttük és készítettük el, ez mondhatni alanyi jogon „jár”.
A maradandó ajándékok pedig helyet követelnek a dolgozószobában, lassan egy egész sarkot kell majd kisajátítani a hordozható Mini Baskíriámnak. Tavaly a tatárok leptek meg a tübetejkának nevezett férfi fejfedővel, amire már nagyon régóta áhítoztam. Igyekeztek minél tradicionálisabb darabot találni, így most már a birtokomban van egy gyönyörű zöld bársony, apró gyöngyökkel készített tübetejka, hogy a tatárok is eszembe jussanak néha napján. Az udmurtok egy mappába rendezett fotó összeállítást készítettek itteni kalandjaimról, a helyi udmurt köztársasági lap, az Osmesz (jelentése: forrás) pedig egy Osmesz feliratú baseball sapkával fejelte meg a szép emlékeket.
Az idei ajándékok közül az udmurt népviseletbe bújtatott játékbaba jelentett igazi kihívást a csomagolás során. Egy, a szomszédos Vukogurt (jelentése: malomfalu) faluban élő néni kedveskedett vele, aki nyugdíjazása óta ilyen babák, vagyis baba-népviseletek gyártásával foglalkozik. Ugyanebben a faluban részt vettem több iskolai szakkörön is, ahol az alsó osztályos gyerekek kíváncsian figyelték minden lépésemet, ugyanis én voltam az első élő külföldit, akit életükben láttak. Az udmurt órán olvasott magyar népmeséről szóló rajzaikkal meg is leptek, hogy valamivel ők is hozzájáruljanak a nagy finnugor barátsághoz. A falumban élő legkisebbek saját játékaikból adtak emléket, a tizenévesek lányok karkötőt fontak nekem. Végül pedig az úttörők, a baskíriai Arany Méhecskék se engedtek el üres kézzel, s nekem ajándékoztak egy gyönyörű sárga úttörő kendőt, ami engem – aki fiatalságában a magyarországi úttörő évekről már jócskán lemaradt – arra hivatott emlékeztetni, hogy mindig „légy készen!” Légy készen a terepre!
