Ha folytatni akarnánk a sort azokról a dolgokról, amik a hétköznapi embernek a néprajz/antropológia szó hallatán valószínűleg eszébe jutnak, akkor valahol az után a rész után, hogy „néptánc, hímzések, törzsi kultúrák, sámánok”, talán előbb-utóbb elérnénk oda, hogy furcsa szertartások és különös elképzelések a világról. Babonák, ahogyan általában fogalmaznánk. Hiedelmek, ahogyan a mi szakmánkban mondanák.

Tágabb – és ma szinte kizárólagosan elterjedt – értelemben a babona/hiedelem szó egyszerűen tévhitet jelent. Hiedelmei mindenkinek vannak. Paradox módon azonban mindenki úgy gondolja, hiedelmei csak a másiknak vannak – azzal, hogy bármilyen jelenségre, elképzelésre ezt a szót használjuk, valahol azt mondjuk: mi ebben nem hiszünk, sőt: ennek felette állunk. Az egész kifejezéshez egyfajta előítélet, bizonyos szintű lenézés, felvilágosítani akarás kapcsolódik. A hiedelem (és főleg a „babona” jelentésű kifejezések a legkülönbözőbb nyelvekben) az újkortól kezdve mindig valami meghaladott, a „modernnel, a tudományossal, a technikával szemben az elavult, a primitív, a tökéletlen” – írja Keszeg Vilmos.

Azért fogalmazhatunk kicsit árnyaltabban, illetve szűkebb értelemben is, mondván, a hiedelem olyan elképzelések és gyakorlatok (ti. az erre épülő cselekvések, ezekkel összefüggő előírások, tilalmak, tárgyak, stb.) rendszere, amelyek nem tartoznak egyik vallás elfogadott hittételei közé sem, inkább mitikus lények és valamiféle „személytelen varázserő” létezését tételezik fel. Abba most talán hosszú lenne belemenni, milyen sok esetben függ ez össze mégis bizonyos vallásos „figurákkal”, ám többnyire korántsem az egyházak által elfogadott formában vagy összefüggésekben.

Hiedelmekre nagy szükség van, hiszen ezek is egyfajta tudást képviselnek: érthetőbbé teszik a körülöttünk lévő világot, viselkedési mintákat nyújtanak bizonyos apróbb-nagyobb krízishelyzetekre vagy egészen mindennapi szituációkra vonatkozóan és rugalmasan, korszakról korszakra megújulnak. Ebből (is) következik, hogy hiedelmek bizony ma is léteznek, és nem csak eldugott kis falvakban élő öreg nénik/bácsik fejében élnek, hanem a mi életünkben is fontos szerepük van. Az olyan klasszikusok mellett, mint a fekete macska meg péntek 13-a, gondolom, rengetegen dobtak már aprópénzt kútba/vízbe, vagy küldtek tovább lánclevelet, hogy szerencséjük legyen, „kopogtak le” valamit, bíztak az újonnan olvasott fogyókúrás csodamódszerben, és még sorolhatnám, bizonyára mindenki találna legalább néhányat, amit tud saját magára vonatkoztatni.

Bár azt gondolnánk - és maga a hiedelem vagy babona kifejezés is ezt sugallja - hogy mindez élesen különválik mind a vallástól, mind a tudománytól, a valóságban többnyire az derül ki, hogy egy-egy konkrét személy életében a tudás és a hit különböző formái, no meg ezek gyakorlati megvalósulása nem egymással ellentétes jelenségek, hanem szorosan összefüggenek egymással, kiegészítik egymást. A mágia-vallás-tudomány nem valamiféle fejlődési sor, inkább olyan dolgok, amelyek az ember életében párhuzamosan léteznek, főleg azért, mert más-más funkciókat töltenek be. Ezt ugyan már a 20. század első felében több ízben leírta egy Bronislaw Malinowski nevű antropológus, a köztudatban mégis az előbbi felfogás él inkább, azaz hogy a hiedelem valamiféle csökkent értékű tudás, butaság.

Hogy mégis mennyire igaza volt Malinowskinak, az már az új terepemmel és az új témámmal való első egyhetes ismerkedés alatt kiderült számomra. Az igézet hiedelmeivel kapcsolatos alábbi példák ugyanakkor azt is megmutatták, mennyire fontos (fel)figyelnem, tekintettel lennem mások hiedelmeire, a leghétköznapibbnak tűnő helyzetekben is.

Maga az igézet (más tájakon nevezik szemmel verésnek, szemverésnek is) képzete az emberi szemnek tulajdonított ártó képességre épül. Azt feltételezi tehát, hogy egyes betegségeket, szerencsétlenségeket az ártó tulajdonságú szem és nézés, főképp a hosszas bámulás okoz, ráadásul ezt bizonyos szóbeli megnyilvánulások (főleg a dicséret, vagy az olyan megjegyzések, amelyek valaminek a szépségére utalnak) fokozhatják. Gyenge, védtelen, fiatal és szép dolgok, főleg a csecsemők és a fiatal állatok különösen veszélyeztetettek, de növényeket, vagy emberi tevékenységeket, munkafolyamatokat is meg lehet igézni. Hogy mindezt azonban mennyire nem szándékos cselekedetnek, sokkal inkább veleszületett képességnek, akaratlan ártásnak tekintik, azt mutatja például, hogy a gyermeket a saját anyja is meg tudja igézni.

Ez a hit a mai napig része az emberek mindennapjainak a terepemen, többségüknek van személyes élménye az igézettel kapcsolatban, ténylegesen létező veszélyforrásként tekintenek rá. Tehát elképzeléseik szerint egy-egy betegség, hirtelen rosszullét oka ugyanúgy lehet valami orvosilag megmagyarázható szervi probléma, fertőzés, vagy igézet is. Többnyire hirtelen fellépő, máshogy nem igazán magyarázható tüneteket tartanak igézet eredményének: emberek esetében többnyire fejfájást, lázat, állatoknál a hasmenést, puffadást, „szomorúságot” (amikor a jószág nem eszik, nem iszik, nem hajlandó semmire).

Vannak aztán különösen veszélyes személyek, akik az átlagnál nagyobb eséllyel igézhetnek meg bármit. Aki tudja magáról, hogy „igézős”, annak nem árt fokozottan figyelnie, illetve bizonyos óvintézkedéseket megtennie és néhány szabályt betartania, főleg, ha potenciálisan veszélyeztetett emberek vagy állatok közelébe megy (például mielőtt ránézne bármire, hármat köp irányába, esetleg bizonyos becsmérlő szavak kíséretében; semmiképp nem dicsér meg senkit és semmit, még csak nem is utal a szépségükre, stb). Ezen kívül a szülő vagy az állat tulajdonosa is tehet óvintézkedéseket: például nem viszi a veszélyben forgó babát, kisállatot olyan helyre, ahol sokan járnak, ha mégis kénytelen, eltakarja az igéző tekintet elől vagy piros színű jelet/szalagot tesz rá, így nem fogja az igézet.

Ha minden elővigyázatosság ellenére megtörténik a baj, először is diagnosztizálni kell a beteget – általában olyan személy veszi észre, hogy igézettel állnak szembe, akinek jócskán van tapasztalata a témában, s többnyire a probléma gyógyításához is ért. Mert bizony az igézetet kezelni lehet és kell, hiszen ha nem cselekszenek gyorsan, egyre súlyosabbra fordulhatnak a tünetek. A szakirodalom szerint korábban több módja is élt a kezelésnek, az én terepemen ma egy fő változattal, a vízvetéssel találkoztam. Ez röviden abban áll, hogy fog az illető egy pohár vizet, és abba 3,7 vagy 9 szem parazsat (ha ez épp nincs, elégetett gyufafejet) dob, a megfelelő ima vagy ráolvasás elmondása és bizonyos rituális mozdulatok közepette. Ha a parazsak közül valamennyi, esetleg mind leszáll a víz aljára, bizonyossá válik a megigézés ténye. Ugyanakkor ezzel a speciálisan elkészített vízzel gyógyítani is lehet, általában szintén bizonyos imák vagy ráolvasások keretében keresztet rajzolnak a megigézett ember vagy állat valamely testrészére, vagy lemossák azt a szenesvízzel. Ha megfelelően végezték el a vízvetést, a beteg szinte azonnal jobban lesz, ha nem látszik gyógyulás, megismétlik a műveletet.

Nos, ez így leírva rendben is van, de hogyan is néz ki mindez a 21. századi gyakorlatba átültetve?

Egy alkalommal egy huszonéves pár kislányának a keresztelőjére voltam hivatalos. Pár órával a szertartás előtt már összegyűlt az összes keresztszülő a háznál, folyt az evés-ivás, beszélgetés. Én is megérkeztem, és mivel még sosem láttam a babát, rögtön az ágyához léptem, és reflexből felkiáltottam, hogy „Nahát, milyen aranyos kislány!”. No, lett is nagy riadalom, az anyuka, akivel amúgy jó viszonyban vagyok, azonnal félrelökött, és megkérdezte, hogy szoktam-e igézni. Mondtam, hogy eddig még sosem fordult elő, és persze elég gyorsan rájöttem, hogy a viselkedésem éppen az ellenkezője volt az elvártnak, főleg egy idegen (ergo gyanús) ember részéről. Aztán persze megnyugodtak a kedélyek, én pedig jobban szemügyre véve a kiságyat, láttam, hogy a baba csuklóján hatalmas piros karkötő díszeleg, a feje körül pedig újabb piros szalagok és egy rózsafüzér, úgyhogy nagy baj azért nem lehet. Aztán hamarosan elindultunk a keresztelőre. Mindenesetre tudtam, hogy ha a nap további részében a kislány nyűgös lesz vagy sokat sír, az egyértelműen az én lelkemen fog száradni. Szerencsére nem történt semmi baj.

Egy másik alkalommal a gazdasszonyom borzasztó fejfájással ébredt, ezt többször szóvá is tette reggelizés közben. Később egy másik asszony, aki besegít náluk a gazdaságban, megjegyezte, hogy biztosan megigézték, kéne egy kis vizet vetni neki. Ő mondta, hogy talán inkább bevesz egy fájdalomcsillapítót. Ezen nem is lepődtem meg különösebben - gazdasszonyom „felvilágosult”, modern nőnek számít, sokat jár a városba, nagyon tájékozott a világ dolgairól, jobban bízik a gyógyszerekben, gondoltam. Be is vett valamit, én pedig szomorúan eloldalogtam, hogy akkor bizony nem látok igazi vízvetést. Később kiderült, hogy azért végül megcsinálták azt is, és csodák csodájára, a szenesvíz-rítus után hamarosan elmúlt a kínzó fejfájás.

Engem közben – a történetet hallván – néhány falusi öregasszony megtanított adekvát módon vizet vetni, nehogy ne tudjak mit kezdeni az ilyesmivel, ha legközelebb igézettel találkoznék. Ebben a helyzetben nem a távoli városból érkezett egyetemista/kutató voltam, hanem egy fiatal lány, akinek kötelességük átadni tudásukat, és akiről nem is feltételezték, hogy szintén inkább egy fájdalomcsillapítóra szavazna adott esetben…

Több tanulság is van e rövid történetek kapcsán. Egyrészt például ezen a viszonylag egyszerű képzetkörön is látszik, milyen jól összeférnek a hiedelmek (igézet), „mágikus” eljárások (óvintézkedések, gyógymódok) és bizonyos vallási elemek (keresztvetés, templomban is használt imák, szentek segítségül hívása gyógyításkor) egymással a mindennapi gyakorlatban. Hogy ezek az emberek fejében tökéletesen összeegyeztethetőek. Másrészt, hogy a tudományos világkép vagy legalábbis bizonyos tudományos ismeretek, a vallásosság és az ilyesfajta „babonák” szintén jól megférnek egymással. Abból, hogy az ember előbb bevesz egy aszpirint, aztán vet vizet és végül elmond egy Miatyánkot vagy fordítva, csak azt tudom feltérképezni, hogy számára mi a fontossági sorrend, azaz a három közül melyik milyen szerepet játszik az ő elképzeléseiben, életében. Viszont az, hogy valaki tudja, milyen biológiai okokra vezethető vissza a fejfájás vagy egy fiatal állat elhullása, a legkevésbé sem fogja őt megakadályozni abban, hogy a gyógyszer lenyelése után, vagy az állatorvos kihívása előtt a jól bevált szenes vízzel próbáljon segíteni a problémán, és az is bőven megeshet, hogy csak akkor lesz teljesen nyugodt, ha még egy-két imát is elmondott valamelyik szenthez az ügy érdekében.