Legutóbbi posztomban a terepre jutás viszontagságairól írtam, most viszont a terepen való közlekedés fortélyaira szeretnék áttérni. Ha már egyszer végre sikerül eljutni arra a fránya terepre, átszuszakolva magunkat a bürokrácia kiskapuin, nem árt azt is tudni, hogyan érdemes ott közlekedni, főleg ha csak egy ártatlan tíz kilométeres útról van szó ...
Választott falum, Vülgurt és a járásközpont között körülbelül tíz kilométer a távolság, melyet kellemesen hepehupás betonút köt össze. Mivel a legfontosabb intézmények, úgymint a könyvtár, a levéltár, szerkesztőségek és hivatalok (no meg a vülgurtinál jelentősebb internet-sávszélesség…) csupán a központban érhetők el, ezért számtalanszor megtettem ezt a távot terepmunkám során.
Az autó itt is alapvető közlekedési eszköznek számít, motort vagy kerékpárt már ritkábban látni. Átmeneti lakóként persze egyikkel sem rendelkeztem, ezért azokat az alternatívákat vettem igénybe, amiket az ottaniak használnak ilyen esetekben. Akinek nincs autója, de van türelme, az legtöbbször buszon közlekedik. A falvakat összekötő járatok igen ritkák errefelé: naponta két járat közlekedik oda-vissza, de előfordul, hogy nem fér fel rá az ember lánya. Számításba vehetjük még a kora reggeli iskolabuszt is, amit persze előzetesen kell egyeztetni a sofőrrel, s különben is korán indul. És ott vannak még az ún. városközi járatok, amelyek általában a szomszédos területek fővárosait kötik össze – ezeket csak le kell inteni az út szélén, ha valaki csatlakozni szeretne negyed órára az elnyúzott utazóközönséghez.
Ám ennél jóval izgalmasabb vállalkozás stoppot fogni. Persze ennek is megvan a maga rendszere, csak a szeleburdi külföldi ül be boldog-boldogtalan autójába, amíg rá nem jön, hogy a vadidegenekbe vetett bizalom errefelé sem jellemző, s a helyiek nagyon is tudják, kinek az autóját érdemes leinteni. Pontosabban mondva le se kell inteni. Közös stoppolásaink alkalmával hiába hajtogatta szomszédasszonyom, hogy ne rakjam ki a kezem, én csak azért is kapálóztam minden mellettünk elsuhanónak. Tudtam, hogy van, hogy akár negyvenöt percet is áll az út szélén, mire valaki felveszi, de ő aztán senkinek nem jelez, hogy betársulna a következő faluig. Én meg ilyen alkalmakkor persze nem akartam félórákat várakozni a tűző napon, s a tettek mezejére lépve akár öt perc alatt fuvart szereztem, általában Szibériába vagy Moszkvába utazó sofőrökkel. Szomszédasszonyom, még ha néha tartózkodóan is, de beszállt, otthon pedig közölte, hogy azért vannak még jó emberek. Hát persze, hogy vannak – gondoltam magamban – csak ki kell tenni a kacsómat.
Akkor még nem sejtettem, hogy az útszéli mozdulatlan álldogálás mögött nem pusztán félénkség és bizalmatlanság van, de a helyiek összekacsintása is. A falvak között autóval járó helyiek ugyanúgy fürkészik a várakozó arcokat, mint azok az autók különböző ismertetőjegyeit. Amennyiben ráismernek a szomszédra, a könyvtáros lányára, a távoli rokon még távolabbi rokonára, az eladó férjére vagy bármelyik helyire, rögtön elkezd integetni egy kéz vagy csikordul a fék. Sokszor az autósok a buszjáratok után időzítik indulásukat, elhaladva a buszmegálló előtt, hogy a buszról lemaradtakat fel tudják venni. Így mindenki jól jár: mert a késők végül mégis csak beérnek a munkába, a sofőrök pedig megkapják a buszjegynek megfelelő összeget, arról nem is beszélve, hogy így teljes biztonságban utazhat mindenki. (Leszámítva a nem annyira biztonságos gyorsulási és előzési stratégiákat.) Vagyis szomszédasszonyom nem véletlenül ácsorog oly sokszor látszólag tehetetlenül az elágazásnál: valójában azt az ismerőst várja, aki biztosan hazaviszi. A szeleburdi külföldi meg izgulhat a következő faluig.
Ha valami kiszámíthatóbbra vágyunk, s időre megyünk, esetleg túl sok a csomagunk, akkor még mindig ott van a taxi. Egy ilyen tíz kilométeres utat 140 rubelért (durván ezer forintért) vesztegetnek, amit azért kevesen engedhetnek meg magunknak. Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan utak, amelyek messzebbre visznek (mondjuk 40-50 kilométerre), vagyis taxival jóval drágábbak, helyi stoppal esélytelenek, közvetlen busz nem megy arra, a csatlakozások pedig csapnivalóak. Ilyenkor indul be a helyi cseregépezet, vagyis a ráérő vagy egy irányba tartó autós falubeliek fuvarozzák szomszédaikat némi pénzért, egy vödör tojásért, néhány liter tejért, házi pálinkáért, vagy amiben éppen megállapodnak. Mert ha már kiadás, akkor inkább adják a szomszéd kezébe, mint a városi taxisofőrébe. Persze ha valaki nem kezdi el időben szervezni az utazást, akkor könnyen hoppon maradhat: a vasárnap esti születésnapi buliba nem olyan könnyű eljutni, ha vasárnap délutánra hagyjuk a forró drótos körbetelefonálást, még akkor sem, ha csupán a szomszéd faluba kellene átdobni bennünket.
Szóval a választék színes, csak ügyesen kell válogatni belőle, különben végül pakoltunk és maradtunk. Így végső soron a közlekedési feltételek nem csupán a benzináraktól (2013 őszén harminc rubel, azaz 200-210 forint körül mozogtak a helyi olajkitermelésnek köszönhetően), állami és magánszolgáltatóktól függnek, hanem kiegészülnek a helyi társadalom kölcsönösségen alapuló gazdasági rendszerével is, aminek a közlekedés csupán egy vékonyka kis szelete.