„Az ’elszigetelt etnikai csoport’ ahhoz hasonlít,
mintha egy kézzel akarnánk tapsolni – nyilvánvaló képtelenség.”
(T. H. Eriksen)

Szeretem ezt a gondolatot, mert egyszerűen és lényegre törően megvilágítja nem csak az etnikai, de az összes identitásféle egyik nagyon fontos jellemzőjét, azaz hogy mindig valakihez képest fogalmazzuk meg önmagunkat. Mi több, az identitás a másokkal való találkozás alkalmaival tudatosul és erősödik meg, vagyis amikor a kezek a taps által érintkeznek. Az emberiség fontosnak tartja hangsúlyozni, mi különbözteti meg tagjait az állatoktól, európainak leginkább más földrészeken érezzük magunkat, magyarokkal találkozni pedig külföldön a legnagyobb öröm. (Vagy éppen szégyen.) Ami engem illet, alföldiként a Dunántúlon szembesültem először azzal, hogy a Duna állítólag egy nagyon is valóságos határvonal, Budapesten lettem igazán vidéki, és szülővárosomtól kapott helyi identitásom is azóta erősödött meg, hogy más városban élek. (Arról nem is beszélve, hogy a sok költözésnek köszönhetően a különböző helyi identitásaim egyre csak szaporodnak.) És lehet folytatni a sort: a nő és férfi kategóriák is csupán egymás tükrében nyernek értelmet, az antropológusok is a hozzájuk legközelebb álló szociológusoktól akarnak a legjobban különbözni (vagy néhányan egyenesen a néprajzkutatóktól), s hát mit érne az ÉN, az ÉN személyes története és neve, ha csak egyedül lenne a világon.

Ha önmagában szeretném definiálni, melyik etnikai csoportba pottyantam, nehéz dolgom lenne. Aki olvasta az előző posztokat, már észrevehette, hogy legtöbbször baskíriai udmurtokként hivatkozok vendéglátóimra, a nem-baskíriaiakat pedig általában az udmurtiaiak jelentik. Előfordul az is, hogy egyszerűen udmurtokként emlegetem őket, ilyenkor udmurtságuk a körülöttük és közöttük élő tatárokhoz képest válik fontossá. És amikor vülgurtiakról, azaz az egyik faluban élőkről vagy vülgurti udmurtokról beszélek, akkor már lehet sejteni, hogy a helyzet még az eddigieknél is bonyolultabb, s a baskíriai udmurt identitás még helyi hovatartozás alapján is tovább tagolódik. Vagyis az identitás egyrészt rétegzett (mint a gynti én hagymája Henrik Ibsen drámájában), másrészt helyzetfüggő, azaz az adott szituációtól függ, hogy a sok identitásréteg közül melyik lesz éppen hangsúlyos. Ráadásul az se mindegy, melyek az identitás elemei, vagy szakszóval markerei, amelyeken keresztül érzékelhető és látható lesz a hovatartozás: valakitől a vallási hovatartozás különböztet meg inkább, mástól pedig az anyanyelv. Vagy akár több minden egyszerre. Lássuk, hogy is van ez errefelé!

Az udmurtiai udmurtokról már több ízben is szó volt. Ők azok, akik a szomszédos Udmurtiában élnek, tej nélkül isszák a teát, s káposztával, gombával vagy darált hússal töltik meg a perepecset. Bizony, az étkezés módja sokat elárulhat az identitásról, de az udmurtiai vs. baskíriai megkülönböztetésben ez csak egy sokadlagos, járulékos faktor. A legfontosabb identitáselem: a vallás. A szájhagyomány szerint a 18. században az udmurtok egy része a mai Udmurtia területéről délre menekült az erőszakos krisztianizáció elől, hogy megtarthassa saját udmurt hitét. Míg az udmurtiaiak megkeresztelkedtek, addig a mai Baskíriába, Tatárföldre és Permi Területre menekült udmurtok elvegyültek az ottani török népek között, akik iszlám hitük miatt mentesültek az ortodox egyház kötelező igája alól, ennek köszönhetően pedig az udmurtok továbbra is bemutathatták állatáldozataikat szellemeiknek. Persze a keresztény vallás is csak fokozatosan kebelezte be báránykáit, s a „civilizálatlan, barbár és hitetlen” udmurtok híre is sokáig megmaradt. Így kerülhetett sor a Vjatkai Kormányzóságban (nagy részben a mai Udmurtia területe) a Multán-ügyre, az oroszországi történelem leghíresebb vérvádjára a 19. század végén, amely során a frissen keresztelkedett udmurtokat emberáldozat, méghozzá orosz ember áldozatának bemutatásával vádolták meg. De a határok ma sem számítanak szentírásnak – Udmurtiában is találunk néhány renitenskedő pogányt, és Vülgurtban is vannak ortodox hitűek, akik a biztonság kedvéért azért az áldozatbemutatásokon is részt vesznek.

Áldozatbemutatás a szent ligetben

Az elmenekült, kereszteletlen udmurt csoportokat az orosz nyelvhasználat mind a mai napig pogánynak nevezi, míg udmurtul csak annyit szokás mondani, hogy az udmurtok imádkoznak, imát mondanak, áldozatot mutatnak be Inmarnak, az udmurt istennek. (Az udmurt szellemvilág felépítése nagyon sokat változott az évszázadok során, ami egy külön bejegyzés témája lehetne.) Az eredeti udmurt vallás megőrzése nagy büszkeség, ezért néha „igazi” udmurtoknak is nevezik őket. A területi határok darabolják őket további három csoportra: a permiekre, a tatársztániakra és a baskíriai udmurtokra.

A Káma folyó bal partján élnek az „igazi” udmurtok

Az orosz nyelvű szakirodalom a baskíriai és permi udmurtokat előszeretettel nevezi Kámán-túli udmurtoknak (ritkábban Káma-menti udmurtoknak), amely elnevezésben a közigazgatási határok mentén húzódó Káma folyó földrajzi határként értelmeződik a csoportok között. Ebben az esetben a Kámán-túli jelző az udmurtiai nézőpontot hivatott képviselni, hiszen Udmurtiából, a Káma jobb partjáról nézve a baskíriaiak és permiek valóban a folyón túl élnek. A probléma ezzel csak annyi, hogy a baskíriai udmurtok logikája szerint (és valószínűleg a permieké szerint is) az udmurtiaiak számítanak a Kámán-túliaknak, hiszen a baskíriai bal partról nézve az udmurtiaiak vannak odaát. És szakirodalmi hagyomány ide vagy oda, számomra felfoghatatlan, hogy a baskíriai udmurt néprajzkutatók miért használják a Kámán-túli jelzőt a valójában nagyon is Kámán-inneni társaikra.

Kámán innen, Baskíriában

A baskíriai udmurtok identitásmarkerei közé tartozik sajátos eltörökösödött dialektusuk is. Ha másról nem, erről rögtön megismerszik a baskíriai! Az udmurtiaiak néha viccelődve azt is mondják, hogy a baskíriai udmurt nyelvet még ők sem értik, s ha beszélgetésbe elegyednek egy baskíriaival, akkor aztán akad félreértés bőven. Amikor szomszédasszonyom az Udmurtiai Állami Egyetemen volt levelezős hallgató, havonta járt Udmurtiába a kötelező kurzusok miatt. Ilyenkor egyik rokonánál szállt meg, s amikor csoporttársai kérdezték, hol alszik, mindig csak annyit mondott, hogy a rokonánál. Csakhogy míg a tugan szó a baskíriai udmurtban rokont jelent, addig Udmurtiában a szeretőt nevezik így. A csoporttársak értetlenül sugdolóztak a háta mögött jó ideig, hogy akinek ilyen fantasztikus és jóképű férje van (merthogy férje néha elment érte), az hogy tarthat még szeretőt is! Később aztán fény derült az igazságra, de addig bizony szemérmetlen nőszemélynek számított az én szomszédasszonyom.

A baskíriai dialektuson belül van pár további nyelvjárás, amelyeket ismernek is valamennyire az itteniek, de ezek inkább nyelvészeti kategóriák. Helyben sokkal fontosabbak a lokális identitások, amelyek folyók, járások és falvak szerint szerveződnek és többnyire együtt járnak az etnikai jelzővel is. Ezeket nevezi az antropológia etnolokális identitásnak, ahol az etnikai és a helyi identitás egyesül. Így például a Vülgurt faluban élő udmurtok a vülgurti udmurtok, akikről köztudott, hogy együtt vetik a krumplit, s hogy a legtöbb helyi udmurt vezető is innen kerül ki. (De példáért nem kell messzire menni: etnolokális a ’hartai sváb’, a ’kalocsai pota’ vagy a ’bátyai rác’ elnevezés is.)

Ha a tatárokhoz viszonyítva kellene leírnom, hogy kik azok az udmurtok, itt ülhetnénk napestig. Más kultúra, más szokások, más ételek, másfajta népviselet, amelyek persze hatottak egymásra – főleg az udmurtok sajátítottak el sok török kulturális vonást. A helyiek szerint a mentalitásban is nagy különbségek vannak: a tatárok büszkék, emelt fővel járnak, leleményesek, ravaszak és van bennük kurázsi, az udmurtok pedig szorgalmasak, munkaszeretők, szégyenlősek és félősek. A hovatartozás megkülönböztetése szempontjából első helyen talán mégis a nyelv és a vallás áll ismét, akárcsak az udmurtiai udmurtok esetében.

Ahogy egy ismerősöm mondta, „udmurtul csak a falu végéig kell tudni”, utána viszont kötelező a tatár, hiszen a buszon, a járásközponti szupermarketekben, a bankban és különböző hivatalokban mindenki azt használja. Persze az udmurt jó kis titkos nyelv is, mert míg szinte az összes udmurt képes tatárul beszélni, addig nagyon kevés tatár ért akár csak egy szikrányit is udmurtul. Meg is vannak sértődve, ha ily módon kizárják őket a beszélgetésből. Ami Vülgurtot illeti, a faluban kisebbségben élő tatárok, mondhatni, kénytelenek elsajátítani az udmurt nyelvet. Az óvodai csoportokban és iskolai osztályokban egy-egy tatár gyerek, ha akad, s bár az oktatás oroszul folyik, de játék közben, az órák közti szünetekben és kötetlenebb érintkezésekben azért mégiscsak az udmurt a meghatározó. Szóval az itteni tatárok általában mindent értenek, emellett pedig egyesek még folyékonyan is beszélnek udmurtul.

Aki pedig egy kicsit sétálgat a faluban, arra is rögtön rájön, hogy a falu melyik végén találja azt a néhány tatárt, aki még itt él. (Merthogy sokan elköltöztek már.) Vülgurt déli részén tornyosul a tatár mecset, s a hozzá tartozó tatár porták is körülötte sorakoznak. Ellenben a falu északi végén fekszik az udmurt imaház, ahova az udmurtok járnak imádkozni. Ilyen imaházakat csak a 90-es évek során kezdtek el építeni, ugyanis a szocializmus ideje alatt tilos volt áldozatot bemutatni. Persze az udmurtok elvonultak az eldugott tisztásokra az erdőbe, s ott ugyanúgy megtartották vallási rítusaikat. (Hacsak nem jött néha egy-két túlbuzgó párttag, aki felrúgta a bográcsaikat és szétkergette őket.) A 90-es évek változásai lehetővé tették a szabad vallásgyakorlatot, s ezt az udmurtok is igyekeztek minél látványosabban kihasználni. Így most már bárki láthatja, hogy ők bizony nem pogányok, hanem igenis megvan a maguk vallása. Méghozzá nem is akármilyen!

A tatár mecset

Az udmurt imaház