Kíváncsi voltam, hogy mikor jön el az a pillanat a terhességem idején, amikor a kismama és antropológus énem olyannyira találkozik, hogy azt kifejezésre kell juttatnom. Sejtettem, hogy nem úszom meg, hogy én is mindent ezen a szemüvegen keresztül lássak majd. De melyiken is?

Vataščin Péter írása

Több tucatnyi különböző vajdasági magyar megemlékezést, szoboravatást nézhettem végig az elmúlt két évben újságíróként. Egy idő után mind érdekesebbé váltak ezek az események, ezek a rítusok, hiszen a társadalom (ezen belül kiemelten a politika) és a kultúra működésének fontos mozzanatait véltem bennük felfedezni – igazából azt, ami szerintem a legnagyobb részben meghatározza a mai vajdasági magyar politikum működését.

Kedves Olvasóink!

Ismét egy vendégposztot ajánlunk a ZNSZ követőinek figyelmébe! A bejegyzés szerzője ezúttal is az állandó blogírók jó barátja, alma matere ugyancsak a PTE BTK Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszéke, ahol jelenleg doktori tanulmányait folytatja. Írása egy különleges terepre és egy nem mindenapi közösségbe kalauzol minket.  

Rókagomba írása

Sötét van, tömeg van, meleg van. Csak a közvetlen közelemben állók arcát tudom kivenni. Ki-ki a maga módján élvezi a koncertet: van, aki látható átszellemültséggel bólogat a zene pergő ritmusára, van, aki együtt ordítja a szöveget az énekessel, és időről időre előrefurakodik egy-egy ember, hogy bekapcsolódjon a mosh pitben (vagyis a nézőtérnek a fellépőkhöz legközelebb eső zónájában) zajló kollektív őrjöngésbe. Körülöttem csupa magas férfi áll, így a közönség többi mélynövésű tagjához hasonlóan nekem is fel kell nyomakodnom egy oldalsó emelvényre ahhoz, hogy lássak valamit. Színpad és nézőtér határai összemosódnak: az énekes – hiába fekszik egy tekintélyes méretű emberkupac alján – rendületlenül tartja a mikrofont és társaival együtt ordítja a dallamot, a mosh pitből pedig egymás után kapaszkodnak fel a nézők a pódiumra, hogy aztán a másik oldalon ismét a tömegbe ugorjanak. Kaotikus látvány, de mindenképpen lenyűgöző. Én is egészen lelkessé válok, és eszembe jut, hogy itt az ideje terepfotókkal gazdagítani a kutatást, úgyhogy kattintok párat. Otthon aztán csalódottan nyugtázom, hogy ismét nem sikerült olyan képeket készítenem, amelyek… izé, amelyek bármit is megörökítenének mindabból, amit személyesen láttam. Ez van. Sötét volt, tömeg volt, meleg volt. De miért is jár egyáltalán hardcore punk koncertekre egy antropológus-tanonc? Természetesen dolgozni: megfigyelni, átérezni, elemezni, összekapcsolni.

„Miénk Wales legelső hegye. Ez a mi büszkeségünk emberemlékezet óta. Az észak-walesi hegyek magasabbak, a közép-walesiek sokkal szebbek. De a mi Ffynnon Garw-nk a legelső hegy, amivel a Walesbe érkező utazó találkozik. Ez a hegység legyőzött minden hódítót. Ide menekültek a britek, amikor megtámadták őket a rómaiak. Azután az angolszászok, a vikingek meg a normannok. Bizony, ezek a népek mind betörtek Britannia szigetére, de a hegyeinket nem tudták bevenni. Az ősi Britannia sosem lett az övék.”

Bizony, és Ffynnon Garw lakói büszkék is arra, hogy hegyük évszázadok óta védelmezi a walesi nemzetet. És erre jön két angol, aki dombnak merészeli minősíteni a legwalesibb hegyet. Hát lehet ezt tűrni???

Amint azt egy korábbi bejegyzésben is olvashattuk, a kutató sem mindig jegyzetfüzettel és diktafonnal felfegyverkezve látogatja sorra a falu lakóit, hanem adott esetben olyan módon is részt vesz a helyiek mindennapjaiban, hogy besegít az általuk éppen végzett munkában. Nos, „nálunk”, a havasokban különösen igaz ez nyáron, hiszen aki él és mozog, mind szénacsinálással tölti a napjait ilyenkor, így sokszor nincs is más lehetőségem, mint hogy magam is csatlakozzak a mezőre igyekvő csapatok valamelyikéhez, amennyiben az itteniekkel szeretnék beszélgetni.

Nyár van, fesztivál idő. Összművészeti mezítlábas kultúrfesztivál. Antropológus zöld napszemüvegben…

Pár napja ért véget a 7. Ördögkatlan Fesztivál, amit főleg rendezői, de egy kicsit antropológusi szemmel is végigpásztáztam. Az év nagy részében az egyik katlanfaluban lakom, látom a helyieket és a borvidékre érkező turistákat. Aztán minden évben végigkísérem azt is, ahogy egy hétre a környék felbolydul, a helyiek és a turisták is megváltoznak, felvesznek valamiféle közös „mezítlábas – nem vagyunk normálisak” katlanidentitást. Sokszor elgondolkodtam már rajta, hogy hogy lehet az, hogy a teljesen különböző kultúrafogyasztási hátérrel rendelkezők egy hét erejéig mind „kultúrfalók” lesznek és szinte válogatatlanul képesek irodalmat, operát és rock koncertet hallgatni egész napos láncolatokban.

Amikor első évet végzett néprajz szakos hallgatóként életemben először indultam terepre, nem gondoltam ugyan, hogy mindent tudok akár a terepmunkáról általában, akár a közösségről, aminek mélyebb megismerésére vállalkoztam, de azért úgy képzeltem, tisztában vagyok az „alapokkal” egy olyan elfogadható szinten, hogy a komolyabb kultúrsokkot vagy a nagyon szarvas hibákat elkerüljem. Nagyon hamar bebizonyosodott, hogy tévedtem. És nem is csak azért, mert – ahogyan korábban már szó esett róla – nincs egy bevált, konkrét recept arra, hogyan is kell terepmunkát végezni, hanem mert arra sem voltam felkészülve, hogy számomra teljesen mindennapi és spontán módon végzett dolgokhoz milyen sokféle szabály kapcsolódhat, és hogy ezekhez nem árt nekem is alkalmazkodnom, ha az adott közösségben hosszabb időt szeretnék tölteni (mindeközben pedig bizonyos szempontból az emberek bizalmába férkőzni). Rengeteg példát hozhatnék, de ami akkor, elsőre is a leginkább elgondolkodtatott, és azóta is sokszor eszembe jut, az az alkoholfogyasztás, illetve az alkoholhoz való viszony kérdése az egyes közösségekben.

Kedves Olvasóink!

Ezúttal egy vendégposztot ajánlunk a ZNSZ követőinek figyelmébe: a bejegyzés szerzője az állandó blogírók jó barátja, alma matere ugyancsak a PTE BTK Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszéke, alábbi írásából pedig kiderül, hogy mit gondol az antropológus, ha újságíró.

VPéter írása

Fogod magad, kimész egy helyszínre. Az ottani tapasztalattal és a begyűjtött információval visszatérve azt “becsomagolod”, majd valamilyen emészthető formába öntve bemutatod azt valamilyen célközönségnek. Ebből a szempontból nézve a dolgokat aligha találhatunk különbséget az újságírás és a néprajzi/antropológiai terepmunka között (és most az egyszerűség kedvéért tekintsünk el az ezen szakmák íróasztal mellett is végezhető formáitól). Miért lehet ez fontos?

Szeretem a dolgok jobbik végét megfogni, így onnan indulnék ki, hogy miután végeztem a pécsi Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszéken, sikerült munkát találnom. Lassan már két éve dolgozom egy szabadkai RTV-nél, ami minden negatívum ellenére nagyon jó tanulóhelynek bizonyult a számomra szakmailag és emberileg egyaránt.

A település, ahol kutatok és amely többször is szerepelt már a bejegyzéseimben, az Ormánságban, Baranya megye déli, országhatárral szomszédos területén, a Dráva egykori árterében található, a kistelepülések sorában is apró, 64 lelkes, egyutcás falu. 2013. ősze óta több hetet töltöttem itt el értékrendeket és gazdasági stratégiákat vizsgálva, s most a terepmunka alatt készült fotókból szeretnék megmutatni néhányat.  Különösebb elemzés és szószaporítás nélkül álljanak itt a képek, amelyek egy olyan falut mutatnak be, amely bár a ruráis térségekre jellemző munkanélküliséggel és szociális gondokkal küzd, mégis igyekszik előnnyé változtatni hátrányait és ökológiailag is előremutató megoldásokat találni a problémákra. Közös jellemzője a felvételeknek, hogy bár személyek nem nagyon szerepelnek rajtuk, mégis mindenütt jól látható az ember nyoma, jelenléte, s azt a hangulatot tükrözik, amit a faluban lakva, járva-kelve láttam, éreztem.