Minden első terepmunkán létezik egy áttörés. Az a pont, amikor egy antropológus végre bizonyít, kiállja a helyi próbát, az emberek pedig hátba veregetik: „Jól van, maradhatsz.” Sose lehet tudni, mi lesz ez a pont és legfőképpen azt nem, hogy mikor jön el, ezért készülni se lehet rá igazán. Én egy szűk hónap túlélése után nyertem bebocsátást, méghozzá nem is akárhogyan, hanem krumplivetéssel. Nem túl költői, nem is romantikus, pláne nem izgalmasan vakmerő, amilyennek a távoli világokat felfedező utazók kalandjait képzeljük, de hát nekem ez jutott.
Ez volt az az esemény, amikor végre sikerült megtanulnom, hogy ki melyik szomszéd, vagyis melyik arc melyik házhoz tartozik, s ők is megismerhettek engem kicsit közelebbről. A munka végeztével mindenki ugyanúgy nyugtázta viccelődve a teljesítményemet: „Most már láttuk, hogy tudsz krumplit vetni, férjhez mehetsz.” (Mit mondjak, nincsenek nagy elvárások a nőkkel szemben.) És innentől megfordult a világ, mert a közös munka közös élményt jelent, azoknak a szomszédoknak a hálájáról nem is beszélve, akiknek én is besegítettem. Nem csupán az egész terepmunka alatt, de elutazásomkor, sőt még idén, visszatérésemkor is azt hallgattam, hogy mi bizony együtt vetettük a krumplit.
Miért olyan fontos ez? Miért olyan nagy dolog a krumplivetés? Mert a krumpli nem egyszerűen étel, hanem szükséglet, aminek termesztése alapvetően strukturálja a gazdasági évet, csere tárgya, az állattartás elengedhetetlen eszköze, bizonyos esetekben identitásszimbólum, kiadás és bevételi forrás, amiért minden tavasszal társadalmi szövetségek köttetnek és erősödnek meg. (Legalábbis az én falumban, mert azt beszélik, hogy csak a vülgurtiak olyan összetartók, hogy együtt vetik a krumplit.)
Előre szeretném bocsátani, hogy ez esetben szigorúan krumpliról beszélünk, nem pedig a sznob burgonyáról. Míg udmurtul alma-nak nevezik (hogy mi köze van a földi almához, arról a nyelvész kollégákat tessék kérdezni), addig oroszul csupán kartoska, azaz krumpli. A burgonyát jelentő kartofel szó még soha nem hagyta el senki száját az én jelenlétemben.
Hála az egyre több magánvállalkozónak, a gazdasági év ma már korábban indul. Öt évvel ezelőtt még a helyi kolhoz dolgozói szántották fel mindenki földjét a faluban, ami több szempontból is nehézségeket okozott. Először is a kolhoz földjei elsőbbséget élveztek, ezért többnyire csupán júniusban tudták elkezdeni a családi veteményesek felszántását. A munka lassan ment, mivel a kötelezően járó szamogont (vízből, cukorból és élesztőből készült, körülbelül 30 fokos pálinka) mint fizetséget természetesen nem utasították vissza soha, így minden este részeges dorbézolásba torkollott, kíméletlenül macskajajos másnapokat okozva. Mondhatni, a kolhoz dolgozóinak mindegy volt a tempó, hiszen a szamogont mindenképpen megkapták, a felszántásért járó kétszáz rubelek pedig úgyis a kolhozelnök zsebébe vándoroltak. A saját földjeiket persze mind a mai napig ingyen szánthatják, jobban mondva levonják a fizetésükből, legpontosabban megfogalmazva pedig ez a fizetésük: ingyen takarmány és szántás. Pénzt háromhavonta, ha látnak a munkájukból, akkor se sokat.
Bár a magánvállalkozók négyszer annyiért, nyolcszáz rubelért vállalják a felszántást, a vülgurtiaknak ez még mindig megéri. A saját traktorral rendelkező vállalkozóknak (akikből Vülgurtban három van, de jönnek a szomszédos falvakból is, ha kell) első a kliens, így lehetséges az, hogy már május közepén készen állnak a földek, hogy bevessék őket minden földi jóval. Ez gyakorlatilag majdnem egy teljes hónap előnyt jelent a korábbi évkezdésekkel szemben.
Munkára fel!
Ezt követi – véleményem szerint – a legjobb rész: a vetés. Háziasszonyomnál összesen hét ház (azaz hat háztartás, mert az egyik család és a szemben lakó nagymama egy háztartásnak tekinti magát) lakói gyűlnek össze, hogy végigvessék mindannyiuk földjét a tavalyról maradt csírázó krumplival. A párok fürgén végighaladnak a sorokon: az egyik ás, a másik vet, majd fordul, és elölről, de újra meg kell pakolni a vödröt, és ás, és vet, és utolérik az előttük lévőket, vagy éppen szembejönnek, aztán megint ás, vet, s egyszer csak elfogy a lábuk alól a talaj. Ebben az örömteli pillanatban pedig gyorsan elkapják az egyik nőt, hogy meghempergessék a bevetett földben – ez biztosítja a termékenységet. Bár ez inkább jó poén, mintsem valós termékenységi rítus, de (vagy éppen ezért) semmiképpen sem lehet kihagyni. (Mint nálunk a locsolást húsvétkor…)
Ezt ma még befejezzük!
Szóval a munka tényleg nagyon gyorsan megy, hiszen mindenkinek a sor vége meg a munka után következő falatozás lebeg a szeme előtt. A háziasszonyok jó okokra hivatkozva húzzák ki magukat a piszkos munka alól, ugyanis ők ez idő alatt a konyhában szorgoskodnak, hogy legyen mivel megvendégelni a szomszédságot. Minden egyes veteményes befejeztével megpihen a népes banda és feltankol étellel, hogy legyen energiája a következő körre is. A lakoma pont az i-re, ünnep a munka végeztével és pecsét a szomszédi szövetségre. Ilyenkor a szamogon is körbejár rituális tósztok és jókívánságok kíséretében. „Ha iszol, nem érzed a fáradtságot”, és különben is – mint azt már említettem – a szamogon kötelező része a fizetségnek. „Szamogon nélkül senki sem dolgozik.”
A legjobb rész
Az elkövetkezendő hetekben a krumplit követi szépen sorban a többi zöldség: a káposzta, a cékla, a hagyma, a fokhagyma, a répa, a karórépa, no meg a fűszernövények, a paradicsom és a paprika – de ez már mind egyéni munka. És aztán beköszönt a hosszú nyár, ami valójában csak az örökös kapálás miatt tűnik olyan hosszúnak. Kapálás és a permetezés – így telnek lomhán a napok egészen augusztus végéig, amikor a krumplit végre fel lehet szedni, de azt már minden háztartás egyedül intézi. Jelentős mennyiségre kell számítani, az biztos.
Virágzik a krumpli
Olyannyira, hogy a felesleget még értékesíteni is lehet. Októberben a Kaukázusból érkező kereskedők (örmények, azeriek) járják a falvakat, hogy felvásárolják a krumplit, s utána jóval drágábban eladják a fővárosi piacokon. Egy kilogrammért maximum hét rubelt hajlandóak fizetni, egy harmincöt kilós zsák így lesz lefelé kerekítve kétszázötven rubel. Ilyen alkalmakkor körülbelül 5-6 zsák cserél gazdát, s ezerötszáz rubel körüli összegeket lehet vele keresni. Van olyan is, aki inkább elcseréli a termést: öt zsákért jár egy zsák liszt, s ezt olykor a kereskedők még egy-két dinnyével is megfejelik, ami errefelé ritka csemegének számít. A felszántás ára illetve a permetszerre áldozott összeg ezeken a tranzakciókon térül meg, s akkor még mindig tele a kamra. Így érvényes az az itteni állítás, hogy „krumpli ingyen van”, amennyiben a rá szánt időt nem tekintjük pénznek.
A tél folyamán a legtöbb krumpli a háziállatok etetéséhez kell, az asztalra már kevesebb kerül. A „kevés” persze relatív, a magyarországi átlagos krumpli-fogyasztáshoz képest itt jóval többször van terítéken, mint ahogy én azt szeretném. Ez megy minden levesbe, ez jár legtöbbször köretként, tölteléknek való a pirogba kaporral ízesítve vagy darált hússal elkeverve, ez a kerül a sányginak nevezett udmurt kélős kácsi tetejére, gombával megbolondítva főételként is szolgálhat, de csak magányosan, héjában sülve-főve is megállja a helyét. (A sült krumpli nem divat errefelé.) Elviselhetetlenül gyakori alapanyag, és akkor még nem említettem legnagyobb csalódást: a perepecset.
Perepecset először Magyarországon kóstoltam – egy Udmurtiából származó udmurt háziasszony vendégelt meg vele. Aztán Udmurtiában is volt hozzá szerencsém. Ez amolyan udmurt mini pizza (körbecsipkedett széle miatt engem egy napocskára emlékeztet), amit gombával, káposztával vagy darált hússal töltenek meg. Ez a legtutibb udmurt finomság – isteni! A baskíriai udmurtok persze ebben is szeretnek különbözni az udmurtiaiaktól, s bár tele a kamra káposztával és gombával is, ők mégiscsak krumplipürével töltik meg. Tudják nagyon jól, hogy másképp is lehet, de a szokás az szokás, s különben is: gombás és káposztás perepecset csak Udmurtiában esznek, errefelé krumpli dukál.
Udmurtiai perepecs gombával és káposztával
