1892. Vjatkai Kormányzóság, Orosz Birodalom. Egy Anük nevezetű faluban élő 16 éves lány a szomszédos faluba, Csuljába igyekezett nagymamájához. Útja Multán falu mellett vitte, amikor egy holttestre talált. Méghozzá nem is akármilyenre – ha szabad így fogalmaznom. A halott férfi fejét levágták, hátát felnyitották, gerincét valamint számos bordáját eltörték, tüdejét és szívét pedig kivették. A hír bejárta az Orosz Birodalom egészét, hithű evolucionista néprajzkutatókat és pétervári kriminalistákat mozgatott meg, s hivatott volt igazolni, hogy barbárok nagyon is léteznek. A kérdés csak az volt, hogyan lehet mindezt bizonyítani.
Az 1892-es év nagy éhínséggel sújtotta Oroszországot, különösen a Volga-menti területeket. A nélkülözésből kijárt a Vjatkai Kormányzóság több mint három millió lakójának is tisztességesen, olyan járványokról nem is beszélve, mint a tífusz, a vérhas, a malária vagy a kolera. Kézenfekvő volt ezért a Multánban élő udmurtokat vádolni a falu mellett történt gyilkossággal, ugyanis rituális gyilkosok hírében álltak. Az udmurtok a tizennyolcadik századi erőszakos krisztianizáció ellenére is őrizték rituális állatáldozataik hagyományát, hol gyakorlat szintjén, hol pedig már csupán a közösségi emlékezetbe belehalványodva, a rossz nyelvek szerint pedig éhínség idején még az emberáldozat bemutatásától sem riadtak vissza. Több mint száz év sem volt elég nekik, hogy megtisztítsák lelküket „pogány” isteneiktől, s teljesen beolvadjanak az orosz ortodox egyház közösségébe. Nem több, csupán ennyi elég egy vérvádhoz.
Vjatkai Kormányzóság az Orosz Birodalomban, 1889
Négy év alatt három tárgyalásra került sor, mire fény derült az igazságra. Az első tárgyalás során a tizenkét udmurt vádlottból ötöt felmentettek, hatot kényszermunkára ítéltek, egyet pedig Szibériába száműztek. A védelem fellebbezésére – miszerint a tárgyalást súlyos jogi szabálytalanságok kísérték – újabb tárgyalást írtak ki, majd hasonló okokra hivatkozva ezt követte egy harmadik tárgyalás is. Az eset nem pusztán egy szándékos emberölésről szólt – az oroszországi társadalom nagy része az egész udmurtságot sújtotta a barbarizmus vádjával.
Már a második tárgyalás alkalmával bevontak néprajzi szakértőket mind a vád, mind pedig a védelem oldalán, akik az udmurt rituális emberáldozat létét vagy annak tagadását voltak hivatottak igazolni ismereteik és kutatásaik alapján. A védelem oldalán álló Grigorij Verescsagin halovány beszéde gyakorlatilag visszhang nélkül maradt, ugyanis a megfontolt és körültekintő etnográfus kijelentette, hogy noha az udmurt istenek nem követelnek emberáldozatot, a multáni udmurtok szokásait nem ismeri. Ellenben a vádat képviselő Ivan Szmirnov, aki akkorra már ismert és elismert történésznek és néprajzkutatónak számított, nagyon is meggyőzőnek bizonyult. A kor divatos antropológiai iskolájának, az evolucionizmusnak elméleteit harsogva kívánta bizonyítani, hogy az udmurt nép egyszerűen csak nem érte el még az emberi társadalmak fejlődésének végső fokát, a civilizáltságot, s még mindig ott téblábol a barbárság ragadós mocsarában.
Végső soron az antropológiai evolucionizmust is Darwin ihlette, de az ma már messze meghaladott elméletnek számít a társadalomtudományokban. Persze még a 20. század második felében is felbukkantak kifinomultabb neoevolucionista irányzatok, sőt, talán sohase tudhatjuk biztosan a sírban, de a 19. századi prototípus ma már csak tudománytörténeti fejezet, kötelezően bebiflázandó lecke a „Bevezetés a kulturális antropológiába” című egyetemi kurzuson. (Remélem.)
Az evolucionisták a progresszió elkötelezett hívei voltak, vallották, hogy emberiség pszichikailag egységes, s minden csoport ugyanazokat a fejlődési vonalakat járja végig a történelem folyamán. Külön fejlődési elméletek bukkantak fel a vallás vagy a gondolkodásmódok mentén, de a legkézenfekvőbb ez esetben a multáni per alapját jelentő fejlődési vonalat venni példának okául: a vadság – barbárság – civilizáció hármasát. Röviden és nagyon tömören: a vadság szintjén a tűz ismerete, az íj- és nyílhasználat már alapvető, a fazekasság feltalálásával pedig már eggyel feljebb is jutunk a barbárság fokára. A barbárok már képesek háziasítani, öntözéssel művelik földjeiket, építészeti alapanyagként tekintenek a kőre, s amint a vasat is megmunkálják, már akár civilizáltnak is tarthatják magukat. Végül a civilizáció számít a legmagasabb fázisnak, az írásbeliség korszaka, amelyben a kultúra egyenesen a tetőfokára hág. Vagyis a fejlődés hierarchikus rendszert is képez egyben: a civilizált kultúra maga a megtestesült felsőbbrendűség minden szinten. A korábbi evolúciós szinteken álló társadalmak életéből a saját „gyermekkorát” ismerheti meg a nyugati ember, az összehasonlítás elve alapján pedig kirajzolódnak az egész emberiség egyetemes fejlődési vonalai. És hogy az egyenes vonalú, meghatározott fejlődés ellenére mitől olyan sokszínű a kultúrák sokasága mégis? Hát, a független feltalálás elve miatt – vallották az evolucionisták. Ami körülbelül olyan magyarázat, mint az Istentől kapott szabad akarat: mindent megmagyaráz, ami nem illik a rendszerbe.
Szmirnov (bal oldali kép) elsősorban Edward B. Tylor brit antropológus műveit tanulmányozta – Tylor első önjelölt oroszországi követőjének számított. Ellenben Szmirnov azt vallotta, hogy a független feltalálásra, az innovációra csupán néhány ember vagy nép képes, a többiek pedig csak átvétel útján jutnak hozzá, s ezáltal kerülnek magasabb szintre. Ez már gyakorlatilag a russzifikáció teljes mértékű igazolása volt: a civilizált orosz nép is ilyen kivételes népnek számít, s ezért képes terjeszkedni és bekebelezni más fejletlen népeket. (Talán nem kell megmagyarázni, miért is számít az etnocentrizmus az evolucionizmus kizárólagos szemléletmódjának.) Az ifjú orosz néprajzkutató persze ezt semmiképpen se politikai elnyomásként értelmezte, hanem az orosz parasztság magától értetődő teljesítményének, természetes asszimilációnak, melyet a vegyes lakosságú falvak segítenek elő a leginkább. Amennyiben hagyják, hogy az oroszok spontán módon felhúzzák saját szintjükre az őslakosokat (meg persze mindezt a spontaneitást megtámogatják hittérítéssel és orosz iskoláztatással), akkor harminc éven belül az udmurtok teljesen asszimilálódnak, s gyakorlatilag eltűnnek. (Halkan szeretném megjegyezni, hogy a jóslat szerencsére nem igazolódott be.)
Szmirnov műveiben és előadásaiban nem foglalt egyértelműen állást az udmurt emberáldozat létezése mellett, de burkoltan mégis célzott rá. Útjai során hallott történeteket és 19. század eleji kétes eredetű és megbízhatatlan forrásokat idézett, emberáldozatot követelő istenek legendáit és meséit citálta, s ezzel gyakorlatilag elegendő támpontot adott a bíróság számára, hogy másodjára is elítéljék az udmurtokat. „Civilizálatlanságuk” és „tudatlan barbárságuk” valamelyest enyhítő körülménynek számított, dehát a barbárság az mégiscsak barbárság.
Ekkor lépett színre Vlagyimir Korolenko (bal oldali kép - Ilja Rapin festménye 1912-ből) orosz író, újságíró, aki a második tárgyalás ideje alatt és után komoly visszhangját keltette az ügynek a médiában. Számára egy percig sem volt kérdéses, hogy az udmurtok ártatlanok. Elutazott Multánba, alapos vizsgálatokat végzett, tényfeltáró riportokat írt, s felvetette annak a lehetőségét, hogy a gyilkosságot valójában szánt szándékkal követték el úgy, hogy a gyanú az udmurtokra terelődjön. A harmadik tárgyalásra pedig beszervezett egy igazi sztárügyvédet is, Nyikolaj Karabcsevszkijt, a híres pétervári kriminalistát.
De Korolenko szerepe itt közel sem ért véget. A tárgyalás során engedélyezték felszólalását, amelyben Szmirnov saját elméleteit fordította a néprajzkutató ellen. Az eleve költői kérdésnek számított, hogy pletykákat, meséket és mondákat egyáltalán lehet egy per során bizonyítékként értelmezni, de nem spórolta meg ennek alapos cáfolatát sem, még a szövegelemzésbe is belement. Ami viszont ennél sokkal jelentősebb, hogy felhívta a figyelmet a Multán faluban ötven éve működő ortodox templomra, illetve a harminc éve létező orosz iskolákra. Ha az orosz nép valóban olyannyira civilizált, akkor ennyi idő alatt már rég civilizálták az udmurtokat is, az emberáldozat gyakorlata pedig – még ha létezett is egykor – teljesen lehetetlen. Aki ezzel nem ért egyet, az lényegében az orosz parasztságot vádolja barbársággal – s ezt vajon vállalhatta volna-e a bíróság? Bizony, nagyon agyafúrt újságíróval állunk itt szemben!
Szmirnov görcsös ragaszkodása az emberáldozat bizonyítására és elméleti revideálásai – miszerint az udmurtok esszenciálisan különböznek az oroszoktól, s annyira barbárok, hogy ötven év sem volt elég nekik az asszimilálódásra – ekkor már hasztalanok voltak. Korolenko tartotta a tárgyalás leghatásosabb védőbeszédét, aminek a végén – egy kortárs leírása szerint – sírva rohant ki a tárgyalóteremből. Igazi látványos performansz volt az övé – fel is mentették az udmurtokat. Szmirnov pedig végleg felhagyott a néprajztudomány művelésével.
Nem sokkal később oroszok vállalták magukra a valóban megrendezett gyilkosságot. Nem engedték letelepedni őket a faluban, ezért abban bíztak, hogy amíg az elítélt udmurtok távol lesznek, elfoglalhatják házaikat. A vallomás már nem kapott akkora visszhangot, olyannyira, hogy a későbbi oroszországi vérvádak során is hivatkoztak a Multán-ügyre mint a rituális gyilkosság példájára a modern Oroszországban.
Mielőtt teljesen elítélnénk Szmirnovot és az antropológiai evolucionizmust, fogadjuk el, hogy a fejlődési fokokban és hierarchiában való gondolkodás az akkori kor sajátja volt. (Ki tudja, száz év múlva talán unokáink is berzenkedve fognak visszagondolni arra, hogyan kérdőjelezték meg elődeik az állatok jogait egy évszázaddal korábban.) Maga Korolenko sem a gondolkodásmód, hanem az udmurt barbárság cáfolatát adta, méghozzá evolucionista érvek mentén! Az sem volt kérdéses senki számára, hogy egy kutató felléphet-e olyan szerepkörben, amely kétségtelenül befolyásolja a kutatott társadalom életét, vagy sem. Ma egy ilyen eset komoly etikai vitákat robbantana ki a tudóstársadalomban. Legalábbis merem remélni.
A barbárság bizonyítékát pedig Claude-Lévi Strauss francia etnológus találta meg hatvan évvel később, aki szerint: „Barbár az, aki hisz a barbárságban.”
