HTML

kulturális és szociálantropológia, néprajz, etnográfia, etnológia, társadalomkutatás, vagy amit akartok

„Mindenki, aki Bongobongóban él, sárga napszemüveget hord. Ezért természetes, hogy mindennek, amit látnak - az égnek, a fáknak, az ételeknek - egy kis sárga árnyalata van. Mindig is így volt, és Bongobongo lakosai elég nagy megelégedéssel élnek sárga világukban. Ebbe a világba megérkezik egy vendég, Adanac lakosa.

Mint talán már hallottatok róla, minden adanaci kék napszemüveget hord. Amikor reggelente felkelnek, megcsókolják gyönyörű, kék gyerekeiket, és ablakukon kinézve szép, kék réteket, erdőket, és farmokat látnak a tökéletesen kék ég alatt. Mint kulturálisan érzékeny látogató, az adanaci úgy érzi, hogy az egyetlen dolog, amit tehet, hogy megpróbálja megérteni a világot a bongobongói perspektívából.

Beszerez tehát egy sárga napszemüveget és felveszi a saját, kék napszemüvege fölé. Némi megelégedéssel szögezi le: ‘Aha! Most már értem. Itt Bongobongóban minden zöld!’”

(A kutatás a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt által nyújtott személyi támogatással valósult meg. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

A kutatás szakmailag kapcsolódik az OTKA 57093 számú "Szimbolikus tájak és etnikus kapcsolatok az posztszovjet Oroszországban" című projekthez.)

Friss topikok

A terhes antropológus esete a spenóttal

2015.08.31. 18:08 | Boginya

Kíváncsi voltam, hogy mikor jön el az a pillanat a terhességem idején, amikor a kismama és antropológus énem olyannyira találkozik, hogy azt kifejezésre kell juttatnom. Sejtettem, hogy nem úszom meg, hogy én is mindent ezen a szemüvegen keresztül lássak majd. De melyiken is?

Persze már a legelején sokat segített némi plusz ismeret abban, hogy ne parázzam túl a kajatiltólistát: elmerengtem azon, hogy vajon mit isznak udmurt falusi ismerőseim, ha nem forrásvizet vagy több liternyi fekete teát; a réntartó hanti kismamák megfosztják-e magukat a rénvér ivásától; egy vidéki kismama tényleg retteg-e a háztájilag feldolgozott hús- és tejtermékektől; hogy a francia nők mennyire tartják be a sajtokra vonatkozó tiltásokat vagy, hogy a japán nők kerülik-e a nyers ételeket. A terhességet terepmunkaként igyekeztem felfogni, ami inkább nehézségekkel és néhány felemelően szép élménnyel tarkított küzdelem a totális ismeretlenben, mintsem az az agyonromantizált legszebb kaland – persze személye válogatja, hogy kinek mi jut, s azt hogyan éli meg. A szülésre mint a nagy hazautazásra gondoltam, mint az utolsó hosszú próbatételre, amikor konstatálom, hogy kétszer annyi csomagom van, mint amikor megérkeztem a terepre. Vagy mint fájdalmas törzsi beavatásra, amikor a nő anya (is) lesz, s így fogadja be újra a társadalom.

Szóval voltak pillanatok. De azt nem gondoltam volna, hogy egy nevelésről szóló könyv fogja kielégíteni mindkét énemet. Pamela Druckerman Nem harap a spenót – Gyereknevelés francia módra című könyvét már a kilencedik hónapban olvastam, kellően időben ahhoz, hogy végre fellélegezhessek. Akkor már rettegtem a mostanában uralkodó igény-szerinti-szentháromság (szoptatás, hordozás, alvás stb.) kizárólagosságán, ami a korábbi doctorspocki időkre annyiban mindenképpen hasonlít, hogy nem hagy más alternatívát. Különben valamit nagyon elrontasz. Mindeközben pedig nem igazán láttam az átmenetet az igénye szerint nevelt babától a szófogadó és alkalmazkodni is képes gyerek képéig. Kiderült, hogy nem messze tőlünk (vagyis nem egy eldugott melanéziai törzsnél), Franciaországban, de legalábbis a párizsi középosztály családjaiban valamit eléggé másképp csinálnak, amiben legalább annyi tudomány és logika van, mint az amerikai mintában, de valahogy mégis jobban működik. És az csak egy dolog, hogy ezen a ponton visszakaptam a kulturális relativizmusba vetett hitemet, de a könyv egyben egy pici rést is ütött a francia kultúra megértésének falára.

Mindenekelőtt fontos leszögezni, hogy ez nem egy tudományos kutatásról szóló könyv: nem nevelési útmutató vagy pszichológiai szakkönyv, nem antropológiai terepmunka vagy szociológiai felmérés eredménye. Ennek okán pedig nem feltétlen reprezentatív vagy objektív tanulmány, hanem inkább az újságírónő személyes oknyomozó írása. Nem is kell mindenben egyetérteni vele, illetve a franciákkal, (és nem mind arany, ami fénylik), továbbá én sem nevelési agitátorként, hanem antropológusként írom e sorokat. Persze tény, hogy egy kispályás (zöldfülű) szülőjelöltnek is sokat ígér a könyv.

Mert hát ki ne lenne kíváncsi arra, hogyan alusszák át az éjszakát a 2-3 hónapos csecsemők, miért marad szexi a legtöbb nő három gyerekes anyaként is, hogyan képesek különbséget tenni a 2-3 éves gyerekek a különböző sajtok között, és egyáltalán hogyan lesznek oly hamar olyan szófogadóak, hogy még egy kulturáltan lebonyolított, élvezetes éttermi vacsorát is kivitelezni lehet velük???

A kiindulópontnak a gyerekről és annak társadalmi helyéről való gondolkodásmódot tekinthetjük. A gyerekre megszületése pillanatától fogva racionális élőlényként tekintenek, aki már ekkor képes a tanulásra, méghozzá a napi ritmus megtanulására, csak időt kell hagyni neki minderre, illetve határozottan segíteni kell őt ebben. A baba nem a rendszert felforgató anarchista, hanem új jövevény, akinek utolsó érkezőként alkalmazkodnia kell a családhoz és a társadalomhoz egyaránt, s másokat (a szüleit) is hagynia kell élni és kikapcsolódni. Még mielőtt bárki szívtelen poroszos módszerekre gondolna, elárulom, hogy a megkérdezett francia szülők bevallása szerint egyikük se hagyta éjszakákon át sírni csecsemőjét, s nem is éheztette őt órákig csak azért, hogy végre beálljon a napi négyszeri fix időpontos étkezés. És nem is verték őket. Csak kellően elég időt hagytak nekik a tanulásra. De itt még nem ér véget a dolog.

A legnagyobb titok szerintem abban rejlik, hogy a francia középosztálybeli nevelés nem egyszerűen egy módszer, amit választhat az ember, hanem hagyomány, amelyet a legtöbben kérdés nélkül követnek. Mondhatni egy kulturális háló, amibe az ember nyugodt szívvel és bizalommal engedheti bele magát, mert egyrészt az már „ki van próbálva” és működik, másrészt mindenki más is ezt csinálja. És ez nem kevés. Ezért van az, hogy Druckermannek is nehéz egy-két kérdésre választ találnia: a szülők evidenciaként kezelik nevelési „trükkjeiket”, s ami evidens, arról miért is kellene beszélni? Tudják, hogy a szomszédban is ugyanúgy zajlik az élet e téren, vagy ha nem, az nagyon furcsa, és nem is biztos, hogy érdemes a kis lurkókat összeereszteni. A végén még rosszat tanul a gyerek. A hagyomány gyökerei egészen Rousseau Emil, avagy a nevelésről című művéig vezetnek vissza, ami Franciaországban alapműnek számít, a nevelési ars poetica-ban pedig rendkívül meghatározó. No persze ez sem egy statikus kulturális valami - a több évszázados rousseau-i kereteken azért elég sokat lazítottak az 1968-as párizsi diákfelkelések, s akadt egy-két nevelési guru is, amolyan mindenki nagymamái, akik tovább finomítottak a módszereken.

Ami ennél is fantasztikusabb, hogy a francia állam ehhez megfelelő kereteket biztosít, tehát van egy olyan intézményi és szociális háttér, amibe a hagyomány beleágyazódhat. Így például a francia nők számára kardinális kérdés régi alakjuk és képességeik visszanyerése, az állam pedig számukra húsz alkalmas medencefenéki izomtornát biztosít szülés után, valamint egy ingyen hasfelvarratást, amennyiben a megereszkedett bőr zavarja őket a szexuális életükben. Igen, kicsit talán bizarrul hangzik, de ebbe a rendszerbe szerintem tökéletesen belefér. De talán kevésbé extrémebb példa a francia bölcsőderendszer, amely ugyan fizetős, de olyan professzionális, hogy minden szülő teper a bejutásért, a picik pedig imádják. Bölcsődébe adni a gyereket nem egy lelkiismeretfurdalással teli kényszerhelyzet, hanem egy olyan élmény, amitől senki nem akarja megfosztani a csemetéjét. A nők pedig gond nélkül mehetnek vissza dolgozni vagy a konditerembe akár hat hónap után, hogy nyúzott zombimama helyett fitt és kiegyensúlyozott anyukaként térjenek vissza, de legalábbis kevésbé frusztráltan. És nagyon úgy tűnik, hogy a gyerekek sem szenvednek el traumákat. Mindenki jól jár.

Vagyis a francia nevelés olyan rendszernek tűnik, amiben az egyén, a közösség és az állam hatékonyan együttműködik, a részek szervesen kapcsolódnak egymáshoz, s közhelyesen szólva „minden mindennel összefügg.” Sőt, mi több, mindez távolabbra is mutat. Nem értek a francia kultúrához, ezért csupán kissé sztereotip, személyes asszociációkkal szolgálhatok, de amikor a bölcsődék heti menüsorát olvasom, akkor persze hogy francia mini gourmet-kat látok magam előtt sorakozni, amikor pedig „a vágy kielégülésének késleltetése” és annak elsajátítása a téma, kinek ne jutna eszébe a híres francia erotika?

A Nem harap a spenót szerintem letehetetlen olvasmány annak, aki érdeklődik a nevelés vagy a francia kultúra iránt. Sokféle szempontból elgondolkodtató, megosztó vagy megkérdőjelezhető írás, de egy terhes antropológusnak szakmába és élethelyzetbe vágó élmény mindenképp.

Szólj hozzá!

Címkék: könyv nevelés

A bejegyzés trackback címe:

https://znsz.blog.hu/api/trackback/id/tr747715170

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Zöld Napszemüveg antropológiai blog © 2013