HTML

kulturális és szociálantropológia, néprajz, etnográfia, etnológia, társadalomkutatás, vagy amit akartok

„Mindenki, aki Bongobongóban él, sárga napszemüveget hord. Ezért természetes, hogy mindennek, amit látnak - az égnek, a fáknak, az ételeknek - egy kis sárga árnyalata van. Mindig is így volt, és Bongobongo lakosai elég nagy megelégedéssel élnek sárga világukban. Ebbe a világba megérkezik egy vendég, Adanac lakosa.

Mint talán már hallottatok róla, minden adanaci kék napszemüveget hord. Amikor reggelente felkelnek, megcsókolják gyönyörű, kék gyerekeiket, és ablakukon kinézve szép, kék réteket, erdőket, és farmokat látnak a tökéletesen kék ég alatt. Mint kulturálisan érzékeny látogató, az adanaci úgy érzi, hogy az egyetlen dolog, amit tehet, hogy megpróbálja megérteni a világot a bongobongói perspektívából.

Beszerez tehát egy sárga napszemüveget és felveszi a saját, kék napszemüvege fölé. Némi megelégedéssel szögezi le: ‘Aha! Most már értem. Itt Bongobongóban minden zöld!’”

(A kutatás a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt által nyújtott személyi támogatással valósult meg. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

A kutatás szakmailag kapcsolódik az OTKA 57093 számú "Szimbolikus tájak és etnikus kapcsolatok az posztszovjet Oroszországban" című projekthez.)

Friss topikok

Egy szabadkai Kosztolányi szobor jelentésmezői

2014.10.27. 20:05 | zsuZsálya

Kedves Olvasóink!
Újabb vendégposzt a ZNSZ-en! A bejegyzés szerzőjétől korábban már olvashattunk a néprajz és az újságírás kapcsolatáról, most pedig egy aktuális és érdekes közéleti-politikai témát hozott nekünk. Íme:

Vataščin Péter írása

Több tucatnyi különböző vajdasági magyar megemlékezést, szoboravatást nézhettem végig az elmúlt két évben újságíróként. Egy idő után mind érdekesebbé váltak ezek az események, ezek a rítusok, hiszen a társadalom (ezen belül kiemelten a politika) és a kultúra működésének fontos mozzanatait véltem bennük felfedezni – igazából azt, ami szerintem a legnagyobb részben meghatározza a mai vajdasági magyar politikum működését.

Szabadka városa kimondva és kimondatlanul is vajdasági magyar központ. Ebben a szerepében egyébként osztozik a bunyevác és a horvát intézményekkel és szervezetekkel. Az utóbbi időben egyre erősebb ez a szerep. Nem meglepő hát, ha a vajdasági magyar döntéshozók kiemelt figyelmet szentelnek többek között annak is, hogy Szabadkán a magyar etnikum jelenlétét hangsúlyozó térkijelölést folytassanak. Aligha számít meglepőnek ez, mert a városban (a Balkán és Kelet-Közép-Európa más városaihoz hasonlóan) legalább egy évszázada fontos szereppel bírnak a különböző szimbolikus (politikai/nemzeti/etnikai) térkijelölési események, akaratok, legyen szó utcák átnevezéséről, szobrok emeléséről, ledöntéséről vagy áthelyezéséről. (Bővebben Szabadka vonatkozásában lásd: Papp Árpád – A torony alatt: A központ fogalma és használata. Szabadkai Városi Múzeum, Szabadka 2013)

Ennek a térkijelölési kavalkádnak az egyik legújabb szabadkai állomását kívánom bemutatni, elemezni – mentesen az aktuál-, a pártpolitikai és az az ellen irányuló sallangoktól.

2014. március 28-án avatták fel Szabadkán Kosztolányi Dezső egészalakos, Szarapka Tibor által alkotott bronzszobrát. Elnevezése: a Gimnazista. A helyszín a Petőfi utca átal körülölelt néhány száz méter hosszú park, a „Kosztolányi emlékpark” (azt nem tudom, hogy ez hivatalos névnek számít-e vagy sem). Maga a mű gyakorlatilag egy nagyobb kompozíció része. Körülbelül derékmagasságban, gránitlapokkal burkolt beton alapon áll, amelynek nagyjából félköríves alakja van. A kör szélén hét, egymással nem összekapcsolódó, dísztelen sárga oszlop emelkedik. Ha jól tudom, a koncepció értelmében ezek jelentik a „tudást” (más, bizonytalanabb értelmezésekben: Kosztolányi műveit), másrészt pedig jól „rímelnek” az út túlsó felén található Svetozar Marković Gimnázium (Kosztolányi egykori alma matere, ahonnan kicsapták) sárgás színű homlokzatára, az azon belül helyet foglaló „ál-oszlopokra.” A félkör átmérőjének közepénél helyezkedik el a fiatal Kosztolányi életnagyságú szobra, amelynek háta mögött egy görög π betűre emlékeztető kapu áll – a gimnázium kapuja. A szoborhoz néhány lépcsőfok vezet. Ezeknek átellenben pedig az író-költő korábbi, 1985-ben emelt mellszobra áll. A két műfajú, Kosztolányi két különböző életkorát megjelenítő szobra tehát farkasszemet néz egymással.

Magát a szoboravatási rítust meglátásom szerint különböző, de egymással semmiképpen sem szétválasztható jelentések itatták át. Voltaképpen a jelentésmezők és egymáshoz való viszonyuk az, amelyek miatt külön figyelmet érdemel maga az esemény.

Elsősorban ott van a kultúra, a szépirodalom mezeje. Kosztolányi Dezső szépírói és költői életműve, és ezzel együtt szabadkai születése elegendő érvet szolgáltatott a szoborállításhoz. Ebben a típusú emlékezetben semmi meglepő nincs. A szoboravató idején tartották az ún. Kosztolányi-Napok rendezvényeit, amelyek évről-évre mintegy aktualizálják az író személyét és emlékét a születésnapja (március 29.) környékén. Szabadka kapcsán már az előbb szó volt arról, hogy magyar központ Szerbiában. Kosztolányi pedig magyar író volt, ami által emlékezete magától értetődően válik a magyar identitáspolitika részévé. Ez tehát a nemzetiségi/etnopolitikai mező – ahol az emlékmű felmutatásának etnikai és/vagy nemzeti vonatkozásai vannak nem máshol, mint a város mezejében. A szoboravatót követően egyre többször került megemlítésre „a magyar kultúra és irodalom útvonala” Szabadkán, amelynek az egyik sarkalatos pontja maga a két Kosztolányi szobor. Az elképzelés fő hangoztatója Lovas Ildikó. Ő nemcsak elismert kortárs író, de a Magyar Nemzeti Tanács kulturális tanácsosa, valamint az egyik legbefolyásosabb vajdasági magyar politikus. Olyan „útvonalat vázolt” fel, amelynek az az egyik célja, hogy láthatóvá tegye Szabadkán a magyar kulturális jelenlétet. Ez úgy néz ki, hogy többek között egy virtuális útvonalra fűződik fel a Szent Teréz székesegyház, Kosztolányi szobrai vagy éppen a Városi Múzeum. (Az útvonalról bővebben: http://www.magyarszo.com/hu/2299/kultura/109851/A-magyar-kult%C3%BAra-irodalom-%C3%BAtvonala-Szabadk%C3%A1n.htm)

Az első három mezőben semmi különleges nincs – első pillantásra. Kisebb változásokkal 20 évvel ezelőtt is fennálltak, és várhatóan a belátható jövőben sem lesz ez másképp. Ami igazából jelenbelivé teszi őket, ami tulajdonképpen uralja ezeket a mezőket, az a politika.

A nemzetiségi és a városi mezőhöz közvetlenül kapcsolódik a helyi pártpolitikai mező – amely a jelenlegi (és szinten egyetlen) vezető vajdasági magyar politikai pártra, a Vajdasági Magyar Szövetségre vonatkozik, illetve emiatt magától a VMSZ-től jó részben függő szerbiai kisebbségi önkormányzati szervre, a Magyar Nemzeti Tanácsra. Maga a szoborállítás már viszonylag régóta foglalkoztatta a szabadkai magyar politikumot. A fő szorgalmazók közül kiemelkedett az előbb említett Lovas Ildikó, tulajdonképpen ő volt az avatás, a „rítus” házigazdája. Az avató menete meglehetősen egyszerű és áttekinthető volt, amely Lovas Ildikó és Orbán Viktor beszédei, illetve a leleplezés köré épült. Az esemény narrátora Kálló Béla színész volt, felszólalt Petkovics Márta, a Gimnázium igazgatóhelyettese, őt követte Lovas Ildikó. Beszédének már a legelején elhangzott, hogy az avató politikai töltetű, az ő értelmezésében korántsem véletlenül:

"Többször mondták nekem az elmúlt hónapokban, hogy a szoborállítás politikai cselekedet. Úgy készüljek. Ehhez annyit tudok hozzátenni, hogy annyira politikai, mint a szobor nem-állítás, amit 2010-ben sikerült megtanulnunk, amikor Kosztolányi születésének 125. évfordulójára az akkori városvezetés gőgtől sem mentesen tagadta meg a szobor emeltetését. Nem szegte kedvünket ez a viselkedés. Némi malíciával azonban hozzáteszem, nem is csodálkoztunk rajta. Néhányan viszont nagyon erősen hittünk abban, hogy a dolgok a helyükre tudnak kerülni."

(A keletkezéstörténetről bővebben lásd: http://www.magyarszo.com/hu/1975/kultura/96847/Kosztol%C3%A1nyi-a-gimnazista.htm)

Ekkorra a szoborállítást 2010-ben megakadályozó szerb Demokrata Párt 2013 végén kikerült a városi hatalomból, épp a VMSZ-nek köszönhetően, amely kilépett a koalícióból. Világos tehát, hogy minek volt az eszköze, vagy inkább minek volt a jelképe a márciusi avatás, ha a pártpolitikai csatározásokra gondolunk. Ezt a vonást csak tovább árnyalja, hogy alig két héttel előtte voltak a szerbiai parlamenti választások, ahol a VMSZ jól szerepelt, a szerb kormánykoalíció része lett – a friss nyertesek pozíciójából, egy tulajdonképpen sikeres kampány után valóban kényelmesen végezhették el Kosztolányi szobrának felavatását. Mindezekben került összegzésre először minden korábban említett jelentésmező. Ehhez azonban hozzá kell fűzni, hogy akkor még azonban hátra volt egy másik kampány befejezése is...

Nemcsak helyi pártpolitikáról beszélhetünk ettől a ponttól kezdve, hanem magyarországi pártpolitikai mezőről is. Az avató díszvendége, a szobor leleplezője Orbán Viktor magyar kormányfő volt. Valójában az ő látogatása köré szervezték az egész eseményt, az azt megelőző és követő állomásokat. Kezdésként a VMSZ székházában tárgyalt, az avató után pedig megtekintette a szabadkai Zsinagógát és a Vajdasági Magyar Képtárat. A Gimnázium épületénél lelkes szavazók vették körül, akik közül néhányan megkapták a miniszterelnök autogrammját. Beszédében nyíltan utalt a magyarországi kampányra:

"Akkor is jöttem volna, ha holnap nem ünnepeljük Kosztolányi születésnapját, Önök is tudják, hogy miért van ez így. (…) A mai összejövetelünk szemmagasságát, hangütését, horizontját az Önök zsenije határozza meg." Mint mondta, ezért írt szoboravató beszédet, "ha áthallás volna benne, az nem a véletlen műve."

Orbán beszédének legnagyobb részét voltaképpen Kosztolányi „szellemiségének” dícsérete alkotta, illetve a magyar nyelv magasztalása, sőt úgy tűnt, hogy az egykori szabadkai diák pártokat, politikát felülíró alakját emelte ki:

Kosztolányi sohasem indult volna szuronyrohamra egyetlen uralkodó, egyetlen eszme érdekében sem, de bármikor képes lett volna harcba szállni egy magyar szóért.

 

kosztolanyi avato.jpg

fotó: magyarszo.com

Újszerűnek és különösnek hatott az, ahogy a magyar parlamenti választásokhoz kapcsolódó vajdasági választási kampány(oka)t még újságíróként végignéztem – és ahogy tudósítottam róla. Az, hogy maga a magyar kormányfő jött Szabadkára (hiszen ahogy az előbb mondta, „akkor is jött volna”, ha nem Kosztolányiról van szó), nyíltan megmutatta, hogy a magyarországi politikai pártok mennyire számolnak az „új” állampolgárokkal (a Jobbik volt még jelen a Vajdaságban erőteljesebben, kevésbé magabiztosan viszont az ellenzék is képviseltette magát). Ebben a vonásban összegződtek és kapcsolódtak egybe újra az említett mezők, hogy az avatás jelenében egyértelműen többrétű, politikai rítusként jelenjenek meg. Noha nyílt utalás nem történt, politikai szervezet neve nem hangzott el, Orbán Viktor beszédének záró gondolatával a vajdasági szavazókat pártjának támogatására buzdította. A gondolat így hangzott:

"Szavazzanak a magyarok összetartozására Kosztolányi szellemében április hatodikán."

Miért is tartom ennyire fontosnak egy szoboravató olyan mozzanatait, amelyeket végső soron a rendezők és a résztvevők sem igyekeztek leplezni? Azért mert az említett mezők összekapcsolódása, és az egymáshoz való alárendeltségi viszonyok (amelyek alapvetően a magyarországi és a vajdasági magyar politikum függvényei) tipikusnak mondhatóak számos más esetben is, még akkor is, ha egy adott eseménynél nem kell számolnunk magyarországi politikus jelenlétével.

Adja magát a kérdés, hogy vajon maguk a szabadkaiak hogyan viszonyulnak az emlékműhöz. Reprezentatív értékű felmérésről aligha számolhatok be, azonban április óta nagyjából 40, különböző gondolkodásmódú és politikai beállítottságú emberrel beszéltem a szoborról. Általánosságban elmondható, hogy csak egy-két beszélgetőtársam elégedett valamennyire a fiatal Kosztolányi szobrával. A legtöbben azonban valamit kifogásolnak az alkotásban és annak környezetében, legyen az a talapzat, a két eltérő műfajú szobor jelenléte vagy esetleg létrejöttének politikai háttere.

Végül az eddigiek tekintetében: a szoborállítás és a hozzá kapcsolódó politikai rítus bemutatása nem azt jelenti, hogy én eleve pártolom vagy elvetem magát az emlékművet és az eseményt. Önmagában nem vitatható el a vajdasági magyar és a magyarországi vezetés azon törekvése, miszerint ők is ápolni kívánják Kosztolányi emlékét – akár úgy is, hogy egy szoborállításnak erőteljes politikai vonás(oka)t kölcsönöznek, sőt mintegy uralják azt. Hogy ez elítélendő avagy elfogadható-e, arról mindenki a saját tudása szerint dönthet.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://znsz.blog.hu/api/trackback/id/tr326838639

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Zöld Napszemüveg antropológiai blog © 2013