HTML

kulturális és szociálantropológia, néprajz, etnográfia, etnológia, társadalomkutatás, vagy amit akartok

„Mindenki, aki Bongobongóban él, sárga napszemüveget hord. Ezért természetes, hogy mindennek, amit látnak - az égnek, a fáknak, az ételeknek - egy kis sárga árnyalata van. Mindig is így volt, és Bongobongo lakosai elég nagy megelégedéssel élnek sárga világukban. Ebbe a világba megérkezik egy vendég, Adanac lakosa.

Mint talán már hallottatok róla, minden adanaci kék napszemüveget hord. Amikor reggelente felkelnek, megcsókolják gyönyörű, kék gyerekeiket, és ablakukon kinézve szép, kék réteket, erdőket, és farmokat látnak a tökéletesen kék ég alatt. Mint kulturálisan érzékeny látogató, az adanaci úgy érzi, hogy az egyetlen dolog, amit tehet, hogy megpróbálja megérteni a világot a bongobongói perspektívából.

Beszerez tehát egy sárga napszemüveget és felveszi a saját, kék napszemüvege fölé. Némi megelégedéssel szögezi le: ‘Aha! Most már értem. Itt Bongobongóban minden zöld!’”

(A kutatás a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt által nyújtott személyi támogatással valósult meg. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

A kutatás szakmailag kapcsolódik az OTKA 57093 számú "Szimbolikus tájak és etnikus kapcsolatok az posztszovjet Oroszországban" című projekthez.)

Friss topikok

Rendhagyó terepek – egy hardcore punk koncert margójára

2014.09.08. 21:23 | zsuZsálya

Kedves Olvasóink!

Ismét egy vendégposztot ajánlunk a ZNSZ követőinek figyelmébe! A bejegyzés szerzője ezúttal is az állandó blogírók jó barátja, alma matere ugyancsak a PTE BTK Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszéke, ahol jelenleg doktori tanulmányait folytatja. Írása egy különleges terepre és egy nem mindenapi közösségbe kalauzol minket.  

Rókagomba írása

Sötét van, tömeg van, meleg van. Csak a közvetlen közelemben állók arcát tudom kivenni. Ki-ki a maga módján élvezi a koncertet: van, aki látható átszellemültséggel bólogat a zene pergő ritmusára, van, aki együtt ordítja a szöveget az énekessel, és időről időre előrefurakodik egy-egy ember, hogy bekapcsolódjon a mosh pitben (vagyis a nézőtérnek a fellépőkhöz legközelebb eső zónájában) zajló kollektív őrjöngésbe. Körülöttem csupa magas férfi áll, így a közönség többi mélynövésű tagjához hasonlóan nekem is fel kell nyomakodnom egy oldalsó emelvényre ahhoz, hogy lássak valamit. Színpad és nézőtér határai összemosódnak: az énekes – hiába fekszik egy tekintélyes méretű emberkupac alján – rendületlenül tartja a mikrofont és társaival együtt ordítja a dallamot, a mosh pitből pedig egymás után kapaszkodnak fel a nézők a pódiumra, hogy aztán a másik oldalon ismét a tömegbe ugorjanak. Kaotikus látvány, de mindenképpen lenyűgöző. Én is egészen lelkessé válok, és eszembe jut, hogy itt az ideje terepfotókkal gazdagítani a kutatást, úgyhogy kattintok párat. Otthon aztán csalódottan nyugtázom, hogy ismét nem sikerült olyan képeket készítenem, amelyek… izé, amelyek bármit is megörökítenének mindabból, amit személyesen láttam. Ez van. Sötét volt, tömeg volt, meleg volt. De miért is jár egyáltalán hardcore punk koncertekre egy antropológus-tanonc? Természetesen dolgozni: megfigyelni, átérezni, elemezni, összekapcsolni.

koncert.jpgHave Heart koncert (USA) A képet innen kölcsönöztem: http://wall.alphacoders.com/by_sub_category.php?id=175921

Az Atlasz sorozat Etnológia című kötetében, „A klasszikus etnológia néhány jelentősebb terepkutatása” címet viselő táblázatban a következő tételek szerepelnek (a teljesség igénye nélkül és hozzávetőleges földrajzi elhelyezkedéssel kiegészítve): R. Benedict – északi síksági indiánok (Észak-Amerika, Nagy Síkság, 1938), E. E. Evans-Pritchard – nuerek és azandék (Szudán, Dél-Szudán és Etiópia egyes területei, 1926-40), C. Geertz – Jáva (Indonézia, 1952-54), C. Lévi-Strauss – bororók, nyambikvarák (Brazília, 1938-39), B. Malinowski – Trobriand-szigetek (Melanézia, 1915-18), M. Mead – Szamoa (Polinézia, 1925) stb.

Ahogyan az a felsoroltakból világosan kiderül, az antropológia szakmai profilját a „hőskorban” – sőt, sok tekintetben még azt követően is – elsősorban a kutató saját társadalmi és kulturális közegétől nagymértékben eltérő terepek határozták meg. A tudományág többé-kevésbé kényszerű, ám annál gyümölcsözőbb „hazatérésével” azonban a nagybetűs TEREP miben- és hollétéről alkotott elképzelések is módosultak. A hazai pályán végzett kutatómunka napjainkra szokványos gyakorlattá vált, és már régóta nem kétséges, hogy a kutató saját társadalma, illetve az ahhoz kulturálisan közelebb álló társadalmak éppen olyan izgalmas témákat és lehetőségeket rejthetnek, mint egy klasszikusabb terepkutatás. Ezek a terepek ráadásul tovább árnyalják a kiket, hol, mit és mi célból kérdéseket is. Hogy csak néhány kézenfekvő példát említsek: a több helyszínen zajló terepmunka, a (különösen heterogén) városi közegben végzett kutatások, a konkrét helyhez nehezen köthető témák, valamint a virtualitás jelenléte a kutató és a kutatottak mindennapjaiban mind-mind új dimenziókkal gazdagítják a terep fogalmát.

Az én esetemben sincs ez másképp. A zenei szubkultúrák etnográfiai módszerekkel való kutatása – főleg, ha hozzám hasonlóan nem egy bennfentes, azaz a szubkultúrához civilként is kötődő kutatóról van szó – tulajdonképpen a saját társadalomban folytatott terepmunka minden kihívását, emberi és szakmai dilemmáját magában hordozza. Nagyvárosi környezetben (márpedig itt leginkább erről van szó) nem könnyű feladat lekövetni azokat a képlékeny viszonyrendszereket, amelyek egy-egy zenei színtér bázisát alkotják, pláne, ha az ember a teljesség és a reprezentativitás érdekében többhelyszínű terepmunkát végez. Ha a klasszikus értelemben nincs hová megérkezni és odaköltözni (ami persze nem minden városi terepmunka esetében van így), akkor az adatközlők mindennapjaiban sem lehetséges olyan módon részt venni, mint ahogyan azt Malinowski tette Omarakanában. Az antropológus és az adatközlők viszonya egészen máshogy alakul, mint egy hosszúidejű állomásozó terepmunkánál: kialakulhat ugyan bizalmas, barátságra hajazó kapcsolat, de alapvetően ki-be járkálunk egymás életében, így csak egy-egy szeletet látunk a másikból, és a „terepmunkás” üzemmód sokszor menthetetlenül összefolyik a „civillel.” Ez nyilvánvalóan kihat a kutatás folyamatára, eredményeire, illetve a kutatónak a saját terepmunkájáról való gondolkodására is.

Kutatásom tárgya, a hardcore punk szubkultúra a nyolcvanas évek elején öltött alakot az Egyesült Államokban, amikor a klasszikus brit punk lendülete és sokkoló ereje megfogyatkozott. Az eredeti társadalomkritikus üzenet ekkorra már látványos ellentmondásba került a zene kereskedelmi sikereivel és a stílus felkapottságával, így a mainstream kultúrába való beemelkedésével a punk sokak szemében nem csak exkluzivitását, hanem hitelességét is elvesztette. A magát hardcore-ként, azaz elkötelezett keménymagként definiáló új generáció úgy reagált a történtekre, hogy tovább fokozta a punktól örökölt establishment-ellenességet, és tudatosan igyekezett távol tartani magát a mainstream kultúra intézményeitől, elsősorban a média és a zeneipar különféle aktoraitól. A hardcore punk zene és néhány más szubkulturális termék (pl. a fanzine-eknek nevezett kiadványok) előállítása, terjesztése és fogyasztása, illetve a helyi színtereken zajló közösségi élet szervezése a mai napig do it yourself (csináld magad) szellemiségben zajlik, a résztvevők szerint ugyanis ez az autonóm kultúrateremtés legfontosabb előfeltétele. Magyarországon a kilencvenes évek második fele óta beszélhetünk egy viszonylag stabil országos hardcore punk színtér létezéséről, amely több kisebb-nagyobb, konkrét földrajzi helyhez (elsősorban városokhoz) köthető lokális színtérből, és azokból a kapcsolati hálókból épül fel, amelyek a színterek résztvevői és az egyes színterek között állnak fenn.

A hardcore punk elődje társadalomkritikus hozzáállását is új szintre emelte. Ezt legjobban talán a dalszövegek – a szubkulturális ethosz elsőszámú, és ezért tudományos figyelemre mindenképpen méltó közvetítői – példázzák, amelyek gyakran feszegetnek olyan aktuális politikai és társadalmi témákat, mint a szexizmus, a rasszizmus, a homoszexualitás, a társadalmi egyenlőtlenségek, valamint ember és természet viszonya. Szintén erős kritikai felhanggal bír a szubkultúra egyik legjellegzetesebb (és egyébként legkutatottabb) eleme: az opcionális identitásként vállalható absztinens életmód. A straight edge-eknek nevezett hardcore punkok nem fogyasztanak alkoholt, drogokat, dohányárut és gyakran állati eredetű termékeket sem, absztinenciájuk pedig önmeghatározásuk egyik elsődleges alapját képezi (a vegetariánus vagy vegán táplálkozás egyébként a nem absztinens hardcore punkok körében is gyakori).

A hardcore punk esetében szinte kizárólag a koncertek adják meg a kutatónak azt az ottlét-élményt, amely (a rengeteg újragondolás ellenére) továbbra is az etnográfiai kutatások egyik legfontosabb alkotóeleme. Első pillantásra egy koncert ugyan kevéssé tűnik ideális helyszínnek a résztvevő megfigyeléshez – a fényviszonyok, az állandó mozgás és a tömeg miatt nehéz jó fotókat készíteni, a hangos zene elejét veszi mindenfajta beszélgetésnek, a moshnak nevezett tánc pedig erősen sérülésveszélyes azok számára, akik nem gyakorlottak benne –, mégis ezek azok az alkalmak, amikor sűrített formában nyilvánulnak meg a hardcore punk legfontosabb jellegzetességei. Voltaképpen maguk a hardcore punkok is főleg koncerteken találkoznak egymással nagyobb tömegben, így a szubkultúra közösségi aspektusai leginkább ilyenkor figyelhetők meg.

Ennek tükrében mi mindenről árulkodhat egy hardcore punk koncert? Jól sejtitek, rengeteg dologról: a viselkedési normák (pl. a mosh pit sajátos mozgásformái és etikettje, a térhasználat, az alkoholfogyasztás), a szubkulturális stílus különféle vetületei (az öltözet, a tetoválások, a helyi színterekhez való kötődés külsődleges megnyilvánulásai pl. egy színtérlogóval díszített pólón), a hardcore punkok fogyasztási szokásai (pl. a disztrónak nevezett árusítóstandok kínálata és forgalma), a személyközi kapcsolatok és konfliktusok (pl. a felkonferálások tartalmában, a jelenlévők nemi arányaiban és viselkedésében), illetve a szubkulturális ethosz egyes alkotóelemei (a családiasságot és egységet hangsúlyozó felvezetőkben, a dalszövegek témáiban, vagy – például egy jótékonysági koncert esetében – az esemény céljaiban) mind szépen kihámozhatók a látszólagos káoszból.

Bármily szokatlannak is tűnjék tehát, egy punk koncert kiváló antropológiai tereppé válhat, hiszen a közismert antropológus-mantra szerint az antropológia a Másik megismerésén keresztül valahol önmagunk megismerését segíti elő. És mi is vethetné fel hathatósabban azt a kérdést, hogy mennyire és pontosan mitől más az a Másik, mint az, ha saját kultúránk és társadalmunk sokszínűségére is felhívjuk a figyelmet?

Felhasznált irodalom: Dieter Haller (szerk.) (2000) Etnológia (Atlasz sorozat 16.). Budapest, Athenaeum: 12. old.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://znsz.blog.hu/api/trackback/id/tr126681603

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Zöld Napszemüveg antropológiai blog © 2013