HTML

kulturális és szociálantropológia, néprajz, etnográfia, etnológia, társadalomkutatás, vagy amit akartok

„Mindenki, aki Bongobongóban él, sárga napszemüveget hord. Ezért természetes, hogy mindennek, amit látnak - az égnek, a fáknak, az ételeknek - egy kis sárga árnyalata van. Mindig is így volt, és Bongobongo lakosai elég nagy megelégedéssel élnek sárga világukban. Ebbe a világba megérkezik egy vendég, Adanac lakosa.

Mint talán már hallottatok róla, minden adanaci kék napszemüveget hord. Amikor reggelente felkelnek, megcsókolják gyönyörű, kék gyerekeiket, és ablakukon kinézve szép, kék réteket, erdőket, és farmokat látnak a tökéletesen kék ég alatt. Mint kulturálisan érzékeny látogató, az adanaci úgy érzi, hogy az egyetlen dolog, amit tehet, hogy megpróbálja megérteni a világot a bongobongói perspektívából.

Beszerez tehát egy sárga napszemüveget és felveszi a saját, kék napszemüvege fölé. Némi megelégedéssel szögezi le: ‘Aha! Most már értem. Itt Bongobongóban minden zöld!’”

(A kutatás a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt által nyújtott személyi támogatással valósult meg. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

A kutatás szakmailag kapcsolódik az OTKA 57093 számú "Szimbolikus tájak és etnikus kapcsolatok az posztszovjet Oroszországban" című projekthez.)

Friss topikok

Két esküdt ellenség vagy inkább féltestvérek? Hogy is áll a dolog az újságírás és a néprajz/antropológia viszonyával?

2014.07.14. 22:03 | zsuZsálya

Kedves Olvasóink!

Ezúttal egy vendégposztot ajánlunk a ZNSZ követőinek figyelmébe: a bejegyzés szerzője az állandó blogírók jó barátja, alma matere ugyancsak a PTE BTK Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszéke, alábbi írásából pedig kiderül, hogy mit gondol az antropológus, ha újságíró.

 

VPéter írása

Fogod magad, kimész egy helyszínre. Az ottani tapasztalattal és a begyűjtött információval visszatérve azt “becsomagolod”, majd valamilyen emészthető formába öntve bemutatod azt valamilyen célközönségnek. Ebből a szempontból nézve a dolgokat aligha találhatunk különbséget az újságírás és a néprajzi/antropológiai terepmunka között (és most az egyszerűség kedvéért tekintsünk el az ezen szakmák íróasztal mellett is végezhető formáitól). Miért lehet ez fontos?

Szeretem a dolgok jobbik végét megfogni, így onnan indulnék ki, hogy miután végeztem a pécsi Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszéken, sikerült munkát találnom. Lassan már két éve dolgozom egy szabadkai RTV-nél, ami minden negatívum ellenére nagyon jó tanulóhelynek bizonyult a számomra szakmailag és emberileg egyaránt.

A társadalom- és bölcsészettudományok hallgatói gyakran szembesülnek azzal az elég meredek feladattal, hogy “fel kell találniuk” magukat az életben, mivel a szűkebb szakmájukon belül ilyen vagy olyan okok miatt nem találnak maguknak helyet. Nyilván nem kell elkeseredni, én úgy látom, hogy aki akar, az elég flexibilis tud lenni közülünk. A legnagyobb felelősséggel állíthatom, hogy az újságírás világa egy élhető világ lehet a számunkra, ugyanakkor ez az út meglehetősen rögös is lehet, rövid- és hosszútávon is.

Nem lepne meg, hogy ha tőlünk nyugatabbra sokat és sokat írtak már volna eme két szakma egymáshoz való viszonyáról. Bármit is írtak, és bármit is lehet erről tudni, én most csak azzal foglalkoznék, ami nekem az elmúlt két évben “leesett”, ebből a szempontból most szinte végletesen szubjektív leszek. Az írás spektrumát továbbá szűkíti az a tény is, hogy főleg tv-s (és rádiós) újágírói tapasztalatokról lesz szó. Néhány dolog másképpen nézhet ki, ha írott médiumokról beszélünk. Emellett még azt is megemlíteném, hogy itt most egy “kisebbségi magyar világban” élek, ami azért néhány jelenséget eléggé a maga képére alakíthat...

Számomra egy nagyon fontos mozzanat az, ahogyan a néprajzi/antropológiai szemlélet “megzabolázza” az újságírást. Az ugyanis gyakran eléggé fals módon reprezentatív. A riporterek általában akkor ujjonganak legjobban, amikor kiküldik őket körkérdést készíteni. Nem túl szívmelengető feladat, főleg, ha az embereknek rossz napjuk van, és gyakorlatilag az üdvözlő szavaknál elküldenek téged a fenébe. Nos, ezeket a véleményeket, amelyeket tőlük hallunk, általában “a polgárok szerint” konteksztusban jelenik meg a tévés riportban. Tőmondatok, vagy tényleg csak pár mondat, és kész. Itt gyakran nem sok mindent lehet tenni, legfeljebb arra figyeltem oda, hogy ne a “polgárok szerintet” írjak, hanem “egyes polgárokat”, az utolsó körömvégekkel ragaszkodva ezzel a reprezentativitás látszatához...

Ha már a felszínességnél tartunk, akkor ott van az időhiány is. Na ez tényleg a vért pisilés kategóriája. Az anyanyelv nemzetközi napján megkaptam azt a feladatot, hogy a szabadkai közhivatalokban és üzletekben derítsem fel, mennyire is használják a beosztottak a magyar nyelvet (mivel a város cirka 100 ezer lakosából 37 ezer körüli a magyarok száma). Kaptam a 4-5 perces riportra egy kis időt (amit menetközben az M1 is megrendelt), és kemény három órán át forgattunk a városban. Így igaz, még egyszer leírom: három órát, ami a szerkesztőknek (pláne, hogy ha aznap még másik riportot is el kell készítened) TENGERNYI IDŐ. “Etnotudományokkal” foglalkozó embereknek innentől kezdve már kár bármit is mondanom az ismeretelméleti és módszertani válságról, ami ilyenkor elönti az ember agyát. Nyilván okosan meg lehet ezt csinálni, ha az újságíró előtte már rettentően sokat tud az adott témáról, és jó esetben reális képe is van róla. De ez kevés a kutatói lelkiismeret megnyugtatására, jobbára sűrű vállrándításokkal lehet elintézni a dolgot...

Sietek mindezekhez hozzátenni: van olyasmi is, amit bátran lehet “leszarom faktornak” nevezni. Az idő- és kedvhiány, meg még sok más tengernyi tényező (értem ezalatt nem utolsósorban a lustaságot) hozzájárulhat ahhoz, hogy életbe lépjen a “csak legyünk ezen túl minél hamarabb” elnevezésű program. Ekkor lehet a munka után hazaérve jó mélyre elásni, netán eltüzelni a néprajzos/antropológiás diplomát (bár erre máskor is lehet okunk). Esendő, gyakorló emberek vagyunk ugyebár...

Van egy nagyon egzotikus riporttéma, ezek pedig a politikai rítusok. Nem ritkák az olyan médiumok, amelyek kitüntetett figyelmet fordítanak (ilyen, amolyan és egyéb okok miatt) a politikai rítusokra, legyen szó koszorúzásról, szoboravatásról, lakossági fórumról, emlékezésről vagy bármi hasonlóról. Pécsen a hallgató kiválóan elsajátíthatja a hiperkritikus, a mindennapiságot, a profán valóságot szemlélő attitűdöt, és hát igen, a politikai megnyilatkozások innentől kezdve aligha tűnnek majd megfellebbezhetetlen eseményeknek vagy a politikusok a megtestesült abszolútumnak (legfeljebb a hatalmuk miatt fogsz tartani tőlük – már amelyiktől kell...). Mi több, a politika és az ahhoz idomuló emberek viselkedése is könnyen leleplezhetővé válik, a néprajzos lelkiismerete pedig háborgóvá, ha az újságírói munka ilyen és olyan okai miatt kritika nélkül kell beszámolnia dolgokról, vagy még kimondani is szörnyű: elemezni azokat. Sovány vigasz, de a sok végignézett koszorúzás, emlékfa-avatás, szónoklat és nemzeti hagyományápolás jó lehetőség arra, hogy a politikai valóságunkról való, az empíriára épülő tudásunkat kikristályosítsuk, finomítsuk, esetleg szemléljük, mint Gaius Marius Karthágó romjait.

Ha a valódi pozitívumokról kéne beszélnem, akkor azok az utazások. Nem igazán meglepő az, ha volt pécsi hallgatóként a tájak és azok használata, a települések, a természeti környezet különösen érdekel. Csaknem 50 vajdasági településen (nem számítva az ezeken kívüli forgatásokat) volt alkalmam dolgozni. Ez az “ott lenni” tapasztalat, a terep, a helyiekkel való találkozás (netán a színfalak mögé való belátás) talán az elmúlt két év legnagyobb élménye. Ezért örök időkre hálás leszek a munkahelyemnek. És hát ez az a pont, ami visszavezet minket a kiinduló gondolathoz, és ahol majdnem édestestvérként egymás nyakába borulhat újságírás és néprajz/antropológia. Az “ott levés” számomra az újságírás értelme. Lehet itt az íróasztalnál dolgozni, de az aligha marad meg az emberben. Lehet, hogy egy vezető beosztású szerkesztő sokkal jobban keres, mint egy sima riporter, de maga az “anyag”, amit lehoz a médium, az az újságíróé (a tv esetében pedig még az operatőré és a vágóé is), az a szakma lényege, anélkül nincs semmi. A legnagyobb újságírói élményeim konkrét helyekhez, emberekhez kapcsolódnak, ha évek múltán is médiamunkás leszek, akkor csakis ezért akarok az lenni (ha már az eszmeiségről és az elvekről van szó, az anyagiakat pedig most hanyagoljuk).

Nyilván nem vagyok túl igazságos a tv-s újságírással (már ami a néhány perces riportokat illeti, mert időnk arra, hogy mély, 20-30 perces riportfilmeket csináljunk, ritkán van), nem a mélyfúrások világa ez (szövegileg biztosan nem, képileg még lehet!). Viszont ettől még sok esetben teljesen jogosan számon lehet kérni rajta a realitásokhoz való alkalmazkodást. Például ne akarjon a riporter reprezentatívnak lenni akkor, amikor nem lehet az. Az objektív újságírás szabályát pedig – hogy amikor erre szükség van, minden résztvevőt és érintettet megszólítva, kiegyensúlyozottan bemutatva – az utolsó megmentendő szent ereklyeként őrizze (ahogyan ezt a gondolkodó és tudatos újságírók meg is teszik, mint például az újvidéki Ternovácz István). Úgy gondolom, hogy a “mi fajtánknak” az oknyomozó újságírás terepe lehet a non plus ultra műfaj. Odáig azonban rögös az út, ha viszont már oda már eljutottunk, és van, aki ezt meg is fizeti, akkor már menni fog a szekér.

Végül van itt még egy dolog, amiről nem szabad hallgatni, és ami némileg más téma, mint amiről eddig szó volt. Ez pedig az ismeretterjesztés. Akármelyik médiumot is olvassa, nézi, hallgatja az ember, természettudományos ismeretterjesztéssel jó eséllyel találkozni fog, de például a történettudomány (különösen az!) sem panaszkodhat, vagy különböző társadalmi problémák kapcsán például a szociológusok véleményét is kikérik az újságírók. Kivételek biztosan vannak, de néprajzos nyilatkozót szinte csak akkor keresnek, ha Luca napját, karácsonyt vagy valami hasonló kell kommentálni (ami önmagában egyáltalán nem baj, a dolgok valódi állását tekintve viszont más a helyzet...), az antropológiát pedig gyakorlatilag nem is ismerik (társadalmi vonatkozású kérdéseknél ott van a szociológia, másról nem tudnak). Nem egyszer kaptam én is hasonló feladatokat a szerkesztőktől. És itt kezdődik a nagy baj. Nem csak arról van itt szó, hogy a közvélemény ezáltal egy szorongatóan szűk, a “népi érdekességeket” leíró, elemezgető tudományként betonozhatja be a néprajzot, az antropológiáról pedig továbbra sem tud szinte semmit, hanem egyben arról is, hogy a friss, aktuális tudományos megközelítések még véletlenül sem jutnak ki a szűk szakmai körön túlra. Nyilván van néhány kivétel, de én az ismeretterjesztés feladatát határoznám meg a néprajz/antropológia legégetőbb “külügyi” problémájaként. Aligha valószínű egy Pszichológia vagy Rubicon formátumú folyóirat működtetése, de számos olyan médium létezik Magyarországon, amelynek jól emészthető formában szépen lassan adagolni lehetne azt, amit csak mi tudunk. Enélkül szinte “teszthalottak” vagyunk a köztudat szempontjából. Magától értetődő, hogy itt a kutatóknak kéne mozgósítaniuk azokat a médiás kapcsolatokat, amelyekkel eredetileg rendelkezhetnek, másrészt pedig nagy szükségünk van azokra a “téglákra”, akik a szakmától ilyen-olyan okokból elsodródva médiamunkássá váltak. Nagy léptékű feladat ez, ami nem máról-holnapra oldódik meg. Elég csak ha belegondolunk abba, hogy a természettudományos ismeretterjesztésnek milyen kiforrott és jól működő média-módszertana van. Viszont a néprajz/antropológia jelenlegi magyarországi válsága, a szélesebb köztudat teljes érdektelensége és tudatlansága mind-mind olyan sürgető tényezők, amelyek jelzik: nem sok időnk és vesztenivalónk maradt. Minden ízében életszerű, izgalmas, a mindenkori társadalmi-kulturális valóságot jól megvilágító értelmezéseket, elemzéseket kell nyújtanunk – csak médiumokat kell hozzá találnunk. Ez a blog pédául egy kiváló lépés ebbe az irányba :-)

 

Szólj hozzá!

Címkék: terepmunka tudományelmélet

A bejegyzés trackback címe:

https://znsz.blog.hu/api/trackback/id/tr136509111

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Zöld Napszemüveg antropológiai blog © 2013