HTML

kulturális és szociálantropológia, néprajz, etnográfia, etnológia, társadalomkutatás, vagy amit akartok

„Mindenki, aki Bongobongóban él, sárga napszemüveget hord. Ezért természetes, hogy mindennek, amit látnak - az égnek, a fáknak, az ételeknek - egy kis sárga árnyalata van. Mindig is így volt, és Bongobongo lakosai elég nagy megelégedéssel élnek sárga világukban. Ebbe a világba megérkezik egy vendég, Adanac lakosa.

Mint talán már hallottatok róla, minden adanaci kék napszemüveget hord. Amikor reggelente felkelnek, megcsókolják gyönyörű, kék gyerekeiket, és ablakukon kinézve szép, kék réteket, erdőket, és farmokat látnak a tökéletesen kék ég alatt. Mint kulturálisan érzékeny látogató, az adanaci úgy érzi, hogy az egyetlen dolog, amit tehet, hogy megpróbálja megérteni a világot a bongobongói perspektívából.

Beszerez tehát egy sárga napszemüveget és felveszi a saját, kék napszemüvege fölé. Némi megelégedéssel szögezi le: ‘Aha! Most már értem. Itt Bongobongóban minden zöld!’”

(A kutatás a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt által nyújtott személyi támogatással valósult meg. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

A kutatás szakmailag kapcsolódik az OTKA 57093 számú "Szimbolikus tájak és etnikus kapcsolatok az posztszovjet Oroszországban" című projekthez.)

Friss topikok

Könyvajánló

2014.06.02. 21:41 | hananász

Edmund de Waal: The Hare with Amber Eyes – A hidden inheritance (A borostyánszemű nyúl)

Családregény, korrajz, mikrotörténet, történelmi regény, tárgyéletrajz. Ezek mind illenek Edmund de Waal, brit keramikus A borostyánszemű nyúl c. könyvére

untitled (2).pngB978772.jpg 

A szerző 1964-ben született. Angliában és Japánban folytatott tanulmányokat, így lett belőle kerámia művész. Japánban nem csak számára fontos és alkotásaira ma már oly nagyon jellemző technikákat és stílust ismert meg, hanem azt a netsuke kollekciót is, ami könyve és története kiindulási pontját is képezi.

Netsuke-580_28241a.jpg

A netsuke japán tárgy, legtöbbször csontból vagy fából készült, a 17-18. században a kimonóra szerelt eszközök zsinóron lógó ellensúlya volt. Méretük általában tenyérnyi vagy még kisebb, rendkívül finoman és aprólékosan kidolgozottak, elkészítésük akár több évet is igénybe vehet. Európába, és így a szerző családjába is a 19. században kerültek be hatalmas mennyiségben a Japonisme-nak nevezett stílus térnyerése idején, sok más japán vagy japán stílusú tárggyal együtt. (Hamisításuk is ekkor indult meg.)

Edmund de Waal az ötödik generáció családjukban, az Ephrussi családban, aki a 264 darabból álló hatalmas, de mégis apró kollekciót birtokolhatja. A könyv ennek a gyűjteménynek a történetét próbálja felgöngyölíteni a legelső tulajdonostól a legutolsóig, érintve a készítőket és a további családi szálakat is. A szerző személyisége és foglalkozása talán leginkább a tekintetben „hagyott nyomot” a történeten, hogy gyönyörűen, empatikusan, finoman, nagyon érzékenyen ír a tárgy és ember közti ragaszkodásról és az érintés szerepéről. Be kell valljam, ez az a vonulata a könyvnek, ami engem talán túlontúl is elfogulttá tesz, hiszen ez a kutatási témám, ez az, ami mindig és mindenhol lázba tud hozni.

Ha antropológusi-muzeológusi szemmel olvassuk a könyvet, rengeteg, sokszor megfoghatatlan és végeláthatatlan, önmaga farkába harapó kérdéskörre találhatunk gyakorlati példán alapuló lehetséges válaszokat. Például a tárgyban sűrűsödő történetek méretére, minőségére és fontosságára, a tárgyakkal való fizikai kontaktus szerepére (vitrinben tárolás contra használat), a (tárgy)történetek végtelenségére és befejezhetetlenségére (tárgy halálának tagadása) stb.. Elképesztő végigkövetni, ahogy néhány pár centis tárgyon keresztül felvázolódik egy egész család története, társadalmi rétegek helyzete, politikai struktúrák változása, háborúk és országok sorsa, faji kérdések vitája, a művészetek alakulása és a szerző önmagára találása, az életét igazgató értékeinek tisztázása. Gyönyörű mű…

A netsuke kollekció történetének felderítéséhez de Waal azt a módszert választja, hogy a családi iratok, visszaemlékezések és elbeszélések alapján háttér-információkat szerez a gyűjtemény egykori tulajdonosairól, majd elutazik a történetek helyszíneire, ahol felkeresi a család egykori lakóhelyeit, a helyi levéltárakat, könyvtárakat stb. Egészen olyan, mint egy profi nyomozómunka, vagy egy kevésbé profi antropológiai terepmunka. Elképzeli, hogy hogyan élhettek ott ősei, milyen szerepet tölthetett be életükben a gyűjtemény, hogyan alakult annak sorsa, hogyan került egyik helyről a másikra.

Lássuk. Az első tulajdonos, aki a gyűjteményt megvásárolta, Charles Ephrussi volt, párizsi műkritikus. A könyvből megismerhetjük életét, személyiségét, családját, és az 1871-1899 közötti Párizst is. Szó esik arról is, hogy Proust róla mintázta Swannt, hogy Charles milyen kapcsolatban állt Degas-val, Renoir-ral és más, ma már történelmi és művészeti hírességnek számító „ikonokkal”. A parányi tárgyak már itt belefonódnak a történelem, művészetek és politika bonyodalmas, sűrű szövésű hálójába. Franciaország után a kollekció Ausztriába került Emy von Ephrussi tulajdonába nászajándékképp. 1899-től 1938-ig az Ephrussi palotában „lakott” a bécsi Ringstrasse-n. Ha a tárgyak beszélni tudnának, sokat mesélnének Bécs kulturális életéről a századfordulón, a világháborúkról, a politikáról, a zsidók helyzetéről és így az Ephrussi család megfogyatkozásáról, hányattatásairól és szétszóródásáról is. Mesélnének Elisabeth von Ephrussiról, a költőnőről és ügyvédről, aki Rilkével osztotta meg írásait és lelki gyötrődéseit; a kedves szolgálóról, Anna-ról, aki a kötényzsebében menekítette meg a gyűjteményt a Gestapo elől, és a matracában tárolta éveken keresztül, míg úrnője a második világháború után vissza nem térhetett az országba. A harmadik tulajdonos Iggie lett, azaz Ignats von Ephrussi, aki Tokióban élt. A netsuke-k 1947-től 2001-ig az ő tulajdonában voltak, itt találkozott velük a szerző, és a nagybácsi halála után innen kerültek Angliába, Edmund de Waal-hoz. Így összefoglalva egy kalandos, jól megírt regénynek tűnhet, amiben minden mindennel összefügg és minden mindenre hatással van. Ennél azonban többről van szó.

Nagyon finom jellemrajzot kaphatunk tárgy és ember kapcsolatáról. Amikor olvastam, olyan érzésem volt, mint amikor kutatás közben beszélgetek egy-egy gyűjtővel. Ahogy haladtam a történetben, pont olyan volt, mint ahogy a valóságban hosszú hónapok és évek munkájával kiismerek egy gyűjtőt és a szívének kedves tárgyakat. Ahogy finoman kitapogatom a köztük lévő kapcsolat minden egyes rezdülését, motívumát, vonulatát, ahogy észreveszem a ragaszkodást, az ideológiát, a tárgyakban rejtőző identitást. Edmund de Waal úgy írt társadalomrajzot, mikrotörténetet és családregényt, hogy mindezt a legfinomabb, legapróbb részleten keresztül közelítette meg, annak szemszögéből festette le. Gondoljunk bele, ha mondjuk megírta volna az európai zsidóság történetét az első és a második világháború idején, benne a családja történetével is. Ebből a szemszögből valószínűleg semmi jelentősége nem lett volna a netsuke kollekciónak, leszámítva talán, ha annyira alapos történetet írt volna, hogy a családtagok mindennapjait, jellemét és szórakozásait is érinti. Viszont ő a tárgy életét írta meg, amiben nagyon is fontos szerepe volt a „zsidó kérdésnek”, a háborúnak, a társadalmi változásoknak. Ha egy fiktív ember történetét nézzük, a világháború fontos szerepet játszhat az ő életében, ő viszont nem a világháborúéban, az mégsem lett volna nélküle. Ez egy kicsit a hosszú és rövid idő, de főként a mélystruktúrák és felszíni jelenségek kérdéséhez vezet minket. A strukturalizmus egyik fő gondolata az volt, hogy a közvetlenül láthatóval, tapasztalhatóval szemben a mély struktúrák irányítják a történéseket. Az állandó a folyton változót. A netsuke-k és a rajtuk keresztül bemutatott témák egy kicsit felforgatják ezt az elméletet. Hiszen egy csoport tárgy nem nevezhető valami alapjaiban rendíthetetlen, állandó mély struktúrának, ami irányítaná a folyton változó felszíni történéseket. Azt inkább a felszínen látható dolgok közé sorolnánk. Mégis az egész történetben a gyűjtemény az, ami az állandót, a biztos pontot jelenti, és mivel a szerző a tárgyak élettörténetét meséli el, megszemélyesíti őket, az ő szemszögükből nézi a világ történéseit, olyan lesz, mintha mégiscsak a tárgyak irányítanák az élet forgását. Lehet, hogy ez nagyon nyakatekert, elvont és földtől elrugaszkodott gondolat, de nem újdonság. A hetvenes években Franciaországban egy egész csoport író, szociológus és költő foglalkozott azzal, hogy a tárgyakat helyezzék a központba, úgy írjanak regényt, hogy szereplőikről nem tudunk mást, csak azt, hogy milyen tárgyaik vannak stb. Ezt nevezzük chosisme-nak (a francia chose, dolog szóból). Más példát is hozhattam volna, de a lényeg a lényeg: a könyv által bemutatott 130 év kis lépés az emberiségnek, de nagy lépés Edmund de Waal netsuke kollekciójának.

Mielőtt zárnám soraimat, had dicsérjem még egy kicsit a szerző stílusát. A könyvet angolul olvastam, a magyar fordítást nem ismerem (Edmund de Waal: A borostyánszemű nyúl. Az elrejtett örökség, GABO, 2011, fordította: Sóvágó Katalin), így csak az előbbiről tudok nyilatkozni. Szórakoztató, egyszerű, közvetlen, néhol kicsit nyers, szarkasztikus, de annyira magával ragad, hogy utána az ember szinte hiányolja ezt a fajta beszédet. Zárásképp idézni fogok a könyv végéről. Egy szakaszt, ami egy számomra nagyon izgalmas kérdést, gondolatfoszlányt boncolgat. Nem fordítom le magyarra, direkt. Csak elrondítanám. Akit izgat, olvassa el a könyvet! Megéri. :)

„It is not just things that carry stories with them. Stories are a kind of thing, too. Stories and objects share something, a patina. I thought I had this clear, two years ago before I started, but I am no longer sure how this works. Perhaps patina is a process of rubbing back so that the essential is revealed, the way that a striated stone tumbled in a river feels irreducible, the way that this netsuke of a fox has become little more than a memory of a nose and a tail. But it also seems additive in the way that a piece of oak furniture gains over years and years of polishing, and the way the leaves of my medlar shine.

You take an object from your pocket and put it down in front of you and you start. You begin to tell a story.”[1]

 

[1] Na jó, mégiscsak lefordítom, hogy senki ne maradjon ki a jóból. „Nem csak a dolgok hordoznak történeteket magukban. A történetek maguk is dolgok. A történetek és a tárgyak megosztanak egymással valamit: egy patinát. Két évvel ezelőtt, amikor nekiláttam, úgy éreztem, hogy teljesen világos számomra ez a dolog, de most már nem egészen vagyok biztos benne, hogy hogyan is működik ez. Talán a patina egy lecsiszolási folyamat, ami felfedi a lényeget, ahogy egy a folyóban lecsiszolódott kő tovább nem egyszerűsíthetőnek tűnik, ahogy ez a róka netsuke kicsit többé vált, mint egy orr és egy farok emléke. De úgy is értelmezhető, ahogy az, hogy egy tölgyfa bútor a hosszú évek polírozása során gyarapszik, és ahogy az, hogy a naspolyafám levelei csillognak. Veszel egy tárgyat a zsebedből, leteszed magad elé és nekilátsz. Elkezdesz mesélni egy történetet”.

 

 

 

2 komment

Címkék: könyv gyűjtemény netsuke

A bejegyzés trackback címe:

https://znsz.blog.hu/api/trackback/id/tr946261459

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nyst 2014.06.03. 08:15:39

egészen kedvem támadt elolvasni ^^

Boginya 2014.06.04. 08:53:15

Nekem is :)
Hasonló témában Pamuk Az ártatlanság múzeuma c. könyvét lehetne említeni, bár az fikció és sokkal inkább irodalom - amolyan mágikus ;)

Zöld Napszemüveg antropológiai blog © 2013