HTML

kulturális és szociálantropológia, néprajz, etnográfia, etnológia, társadalomkutatás, vagy amit akartok

„Mindenki, aki Bongobongóban él, sárga napszemüveget hord. Ezért természetes, hogy mindennek, amit látnak - az égnek, a fáknak, az ételeknek - egy kis sárga árnyalata van. Mindig is így volt, és Bongobongo lakosai elég nagy megelégedéssel élnek sárga világukban. Ebbe a világba megérkezik egy vendég, Adanac lakosa.

Mint talán már hallottatok róla, minden adanaci kék napszemüveget hord. Amikor reggelente felkelnek, megcsókolják gyönyörű, kék gyerekeiket, és ablakukon kinézve szép, kék réteket, erdőket, és farmokat látnak a tökéletesen kék ég alatt. Mint kulturálisan érzékeny látogató, az adanaci úgy érzi, hogy az egyetlen dolog, amit tehet, hogy megpróbálja megérteni a világot a bongobongói perspektívából.

Beszerez tehát egy sárga napszemüveget és felveszi a saját, kék napszemüvege fölé. Némi megelégedéssel szögezi le: ‘Aha! Most már értem. Itt Bongobongóban minden zöld!’”

(A kutatás a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt által nyújtott személyi támogatással valósult meg. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

A kutatás szakmailag kapcsolódik az OTKA 57093 számú "Szimbolikus tájak és etnikus kapcsolatok az posztszovjet Oroszországban" című projekthez.)

Friss topikok

Kiskapu Oroszországra

2014.05.25. 13:55 | Boginya

Egyetemi tanulmányaim során a terepmunkára mindig valami „in medias res” dologként gondoltam. Az antropológus ott van a terepen, és dolgozik ezerrel. Azon soha egy pillanatig sem gondolkodtam el, hogy vajon hogy jut el odáig? Repülőn, vonaton, buszon, gyalog, stoppal – persze, ezeket én is ismerem. Csakhogy itt egészen másról van szó. Ha valaki nem az Európai Unióban választott ki magának egy bennszülött törzset megfigyelésre, akkor bizony könnyen visszapattanhat a terepet körbebástyázó bürokrácia faláról, s a hatalmas vaskapu keresésére kell indulnia. Végül pedig ha ott se engedik be hőn áhított terepére, még mindig ott vannak az ellenőrizetlen kiskapuk – legalábbis Oroszországban.

Oroszországba nem lehet csak úgy hívatlanul bemasírozni, oda vízum, a vízumhoz pedig meghívó kell. A vízum az utazás céljától függően lehet hivatalos, turista, üzleti, tanulmányi, munka, privát vagy átutazó vízum, az ahhoz szükséges meghívót pedig a bennünket fogadó szervezettől lehet kérni. (Turizmus esetén a szálloda küld egy hivatalos visszaigazolást, már ha foglalkozik ilyennel, s nem egy illegálisan működő, ifjúsági szállónak álcázott lakótelepi lakást szemeltünk ki az interneten.) Az intézményeknek lehetőségük van meghívni valakit akár több hónapra is, így például az egyetemek egész éves meghívót biztosíthatnak külföldi ösztöndíjasaik számára. Az akadémiai intézetek tudomásom szerint akár kilenc hónapra is meghívhatják akadémiai cserepartnereiket, de az ilyen eset állítólag ritka, mint a fehér holló. Persze az időtartam mindig a helyzettől és a felektől függ, ezért számtalan variáció létezik.

A meghívók esetében nagyon fontos, hogy a meghívott fél otthoni kibocsátó és oroszországi fogadó intézménye azonos státusszal rendelkezzen, vagyis egyetemek és akadémiai intézetek között nincs átjárhatóság e tekintetben. Fontos továbbá, hogy a meghívó arról a területről származzon, ahová a meghívott készül (például az én esetemben Baskortosztánból) – kivételt jelent ez alól Moszkva, ahonnan kapott meghívó az egész föderáció területére érvényes. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a kutatónak még legelső terepmunkája megkezdése előtt rendelkeznie kell olyan intézményi kapcsolathálóval, vagy legalább egy olyan ismerőssel, aki által biztosítani tudja kiutazásának alapfeltételét: a megfelelő meghívó beszerzését.

De mi történik akkor, ha három teljes hónapot szeretnénk eltölteni egy isten háta mögötti kis faluban, s nincs, aki meghívjon? Mondanám, hogy boldog beletörődés, de nem. 2012-ben a Pécsi Tudományegyetem diákjaként utaztam, ezért tulajdonképpen egy baskortosztáni egyetemi meghívóra lett volna szükségem, de az egyetemen nem volt kapcsolatom. Persze már az is járható út lett volna, ha a helyi etnológia intézet kicsit besegít, vagy legalább beprotezsál az egyetemi körökbe, de vezetője szimplán ignorálta leveleimet, s még a szomszédos köztársaságban székelő Udmurtiai Történeti Nyelvészeti és Irodalmi Intézet igazgatója közbenjárására sem könyörült meg rajtam. (Terepmunkám végén tiszteletemet tettem az intézetben, hogy magam mesélhessem el lentebb is olvasható harcaimat a bürokráciával, de az igazgatónő ugyanúgy reagált már a jelenlétemre is, mint korábbi leveleimre: gyakorlatilag sehogy.)

Szóval a helyzet kilátástalannak tűnt, s csak vártam türelmesen a megváltó meghívót, vagy legalább egy nyamvadt választ. Így telt el egy teljes hónap, az indulás tervezett időpontját már egy hónappal el kellett halasztanom, míg meg nem elégeltem a tehetetlenséget. Be kellett látnom a nagy igazságot, hogy ha se a tisztességes út nem járható, és a kapcsolatháló sem segít, akkor még mindig meg lehet venni bármit jó pénzért. Pláne egy meghívót! És így egyszer csak ott voltam a terepen: Baskortosztán egy közel hatszáz lelkes falujában.

A belépési procedúra ezzel még koránt sem ért véget. Az Orosz Föderáció területére való megérkezés után legkésőbb hét napon belül be kell regisztrálni az arra hivatott szervnél: a rendőrségen vagy a migrációs irodákban, különben igen komoly összegű büntetésre lehet számítani. A belépési engedélyen szerepel a fogadó intézmény, illetve az ahhoz tartozó szállás, ahol az utazó tartózkodik – ezzel az engedéllyel tudja igazolni magát, ha ellenőrzésre kerülne sor. Nagyon fontos, hogy minden klappoljon, különben újfent súlyos büntetés vár a törvényszegőre egy igazoltatás során.

Az én bankók közt melegített üzleti meghívóm eleve furcsának hatott Baskortosztán legszegényebb vidékén, de nem küldtek haza rögtön. Első utam a község vezetőjéhez és a mezőgazdasági kooperatív (egymás között csak kolhoz) igazgatójához vezetett, akik némi tanácskozás után úgy döntöttek, hogy a kolhozhoz regisztrálnak be, szállásom pedig az ahhoz tartozó szállóban lesz. Hivatalosan. De persze mindenki tudta a faluban, hogy valójában két utcával lejjebb, az egyik helyi bolt eladójánál szálltam meg, mivel a helyiekhez való beköltözés a terepmunka egyik lényege. De nem volt ebből probléma – a bürokrácia holmi formaságnak tűnt, én pedig mehettem a dolgomra.

Egy hónap elteltével azonban meglátogatott a járásközponti rendőrség, mert a városban akkor már beszélték, hogy a szomszédos faluban él egy magyar lány. Érdekes módon a rendőrség tudta a pontos címet, de nem a szállóét, hanem a valódi szállásadómét. A papírjaim alapján azonban gyorsan kiderült, hogy nem sikerült megkülönböztetnem a kolhozszállót egy családi háztól, s ezért kemény pénzbüntetés jár. A rendőrök látva megszeppent arcomat érezték csak igazán nyeregben magukat: még tovább kérdezősködtek, s szinte már úgy éreztem, hogy kémkedéssel vádolnak. Végül csak annyit mondtak: „Még visszajövünk.” Én pedig kétségbeesve rohantam először a háziasszonyomhoz a boltba, utána pedig rögtön a községvezetőhöz. Tudtam, ha ki kell fizetnem a büntetést, nem hogy kiapadnak a financiális forrásaim és rögtön haza kell mennem, de még az is megeshet, hogy maga az oroszországi Nagy Testvér fog kitoloncolni, mert nem tudom kiegyenlíteni a számlát.

Ilyen helyzetekben jól jönnek azok a bizonyos kapcsolatok, amik Oroszországban olyan olajozottan működnek. Bár akkor még nem igazán tudtam, mit csinálok, de nagyon bölcsen tettem, hogy a regisztrációt a helyi vezetőségen keresztül intéztem – nem is nagyon tudtam volna máshogy. A rendőrség persze őket megkerülve keresett meg, de miután kirobbant a dolog, világossá vált számukra is, hogy a nagy főnökök szavát nem lehet csak úgy megkérdőjelezni. A községvezető maga kezeskedett a regisztrációmért, a kolhozelnök nagyhatalmú édesapja pedig megeresztett egy telefont a milíciának, hogy tessék a mi kis finnugorkánkat békén hagyni. Így a rendőrök mégse jöttek vissza, csupán egy hónappal később futottunk össze véletlenül, amikor odasomfordáltak hozzám, s alázatosan megkérdezték, hogy mennek a dolgaim. Egyre jobban.

Az eset tanulságos volt mindannyiunk számára, s egy évvel később, amikor újra kiutaztam Oroszországba, már hivatalosan is a háziasszonyomnál éltem, bár a vízumom még mindig pénzszagú volt. Hiába volt pofonegyszerű megszerezni a belépési engedélyt, a regisztrációs eljárásra pavlovi reflexként rándult össze a gyomrom, s így van ez mind a mai napig. A rendőrös sztorim visszatérő motívumává vált a beszélgetéseknek, s mindenki tudta, hogy a rendőrséggel lehet a legkönnyebben rám ijeszteni. A történetet azóta őrizgetem magamban, de úgy döntöttem, gyorsan megírom, nehogy az új fejlemények fényében a feledés homályába vesszen. Ugyanis idén májusban az a váratlan szerencse ért, hogy jóakaróim közreműködésével egyenesen a Baskír Állami Egyetemről kaptam hivatalos, nagy pecsétes meghívót. Elszállásoltak a kollégiumukban, minden fennakadás nélkül elintézték a regisztrációmat, s megteremtettek minden lehetőséget, hogy a fővárosban nyugodtan folytathassam kutatásaimat. A dékán maga biztosított afelől, hogy bármikor készséggel meghívnak Baskortosztánba, csak egy emailembe kerül. Én meg csak pislogtam, hogy ilyen kegyben részesülhetek: a vaskapun bebocsáttatni a hatalmas Oroszországba.

4 komment

Címkék: terepmunka

A bejegyzés trackback címe:

https://znsz.blog.hu/api/trackback/id/tr656205816

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fejeslaci 2014.05.25. 14:17:15

„még mindig meg lehet venni bármit jó pénzért. Pláne egy meghívót! És így egyszer csak ott voltam a terepen” Ezt azért lehetett volna részletezni... Kitől? Hogyan?

Boginya 2014.05.25. 14:20:48

@fejeslaci: cím a szerkesztőségben ;)

aáb · http://azsiaport.hu 2014.05.25. 18:22:39

Nem zen buddhisták ezek a kapujanincs átjárójukkal? :)

Boginya 2014.05.25. 18:25:57

@aáb: hát, a nacsalnyikok egyáltalán nem tűnnek buddhistának...

Zöld Napszemüveg antropológiai blog © 2013