HTML

kulturális és szociálantropológia, néprajz, etnográfia, etnológia, társadalomkutatás, vagy amit akartok

„Mindenki, aki Bongobongóban él, sárga napszemüveget hord. Ezért természetes, hogy mindennek, amit látnak - az égnek, a fáknak, az ételeknek - egy kis sárga árnyalata van. Mindig is így volt, és Bongobongo lakosai elég nagy megelégedéssel élnek sárga világukban. Ebbe a világba megérkezik egy vendég, Adanac lakosa.

Mint talán már hallottatok róla, minden adanaci kék napszemüveget hord. Amikor reggelente felkelnek, megcsókolják gyönyörű, kék gyerekeiket, és ablakukon kinézve szép, kék réteket, erdőket, és farmokat látnak a tökéletesen kék ég alatt. Mint kulturálisan érzékeny látogató, az adanaci úgy érzi, hogy az egyetlen dolog, amit tehet, hogy megpróbálja megérteni a világot a bongobongói perspektívából.

Beszerez tehát egy sárga napszemüveget és felveszi a saját, kék napszemüvege fölé. Némi megelégedéssel szögezi le: ‘Aha! Most már értem. Itt Bongobongóban minden zöld!’”

(A kutatás a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt által nyújtott személyi támogatással valósult meg. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

A kutatás szakmailag kapcsolódik az OTKA 57093 számú "Szimbolikus tájak és etnikus kapcsolatok az posztszovjet Oroszországban" című projekthez.)

Friss topikok

Fülleves és identitás, avagy mitől örmény az örmény?

2014.05.20. 03:15 | sT

A múlt heti bejegyzés kapcsán rögtön eszembe jutott a számomra egyik legérdekesebb – mondjuk így: történeti – erdélyi etnikai csoport, az örmények, elsősorban az egyes ételek identitásszimbólumként való használata okán. 2008-ban rövid kutatást végeztem ebben a témában a romániai és magyarországi örmények Szamosújváron megrendezett Világosító Szent Gergely búcsújának apropóján. Itt szembesültem először azzal a jelenséggel, hogy az identitást nem csak olyan egyértelmű dolgok őrizhetik, vagy jellemezhetik, mint például a nyelv, a vallás vagy a folklór, hanem bizony néhány, sok száz éven keresztül fennmaradt tradicionális fogás, sőt, akár fűszer is. Persze az örmény kisebbség hazai története, kultúrája, identitása ennél jóval több izgalmas kérdést tartogat a kíváncsi antropológus számára, itt azonban csak néhány dolgot szeretnék kiemelni, személyes megfigyeléseimmel fűszerezve.

Kisebb, szórványos csoportok betelepedése után jelentősebb örmény diaszpóra a 17. század végén jött létre Erdélyben, amikor I. Apafi Mihály fejedelem engedélyével egy-kétezer főnyi, Moldvából menekülő kereskedő és iparos telepedett le itt. Tőkeerős, gazdag közösség volt, főleg (marha)kereskedelemmel és bizonyos kézműves iparágakkal foglalkoztak: különösen sokan voltak közülük tímárok, szűcsök, mészárosok. A beköltözött örmények többsége négy településen telepedett meg: Szamosújváron, Erzsébetvároson, Gyergyószentmiklóson és Csíkszépvízen. Máig ezek az örmények fő települései, itt voltak a 20. századig speciális, autonómiát élvező örmény intézmények, mint egyház, iskola, közigazgatás. A 18. század végén bekövetkezett jogi integráció lehetőséget teremtett az örmények társadalmi és területi mobilitására, így a későbbiekben számos erdélyi településen, a Bánságban, az Alföldön és a mai Magyarország más részein is találunk kisebb örmény csoportokat.

örmények.jpg

Örmények a Kárpát-medencében (forrás: http://wangfolyo.blogspot.ro/2013/09/bucsu-az-ararattol.html)

A sikeres beilleszkedés egyik feltétele a 17-18. század fordulóján a vallási unió volt. Az Erdélybe érkező örmények a Rómával nem egyesült keleti örmény keresztény egyház (ún. gregorián egyház) hívei voltak, papjaikkal együtt érkeztek, ám röviddel Erdélybe való betelepedésük után csatlakoztak a katolikus egyházhoz, „örmény katolikusok” lettek. Akárcsak a görög katolikus románok vagy ruténok, ők is megtarthatták ősi rítusukat, és az egyházi nyelv továbbra is az óörmény maradt, így az egyház hosszú időn keresztül az összetartás és az etnikai tudat ápolója maradt, és részben az máig is. Az identifikáció másik eszközét, a nyelvet az örmény városokban tovább használták, mint a kiköltözött családok körében. Ezekben a városokban a 19. század közepéig hivatalos nyelv volt az örmény a közigazgatás, a gazdaság és az oktatás területén egyaránt, ez után azonban hamarosan a mindennapi családi nyelvhasználat is véglegesen magyarra váltott.

Az asszimilációs folyamat a 19. század végére véglegessé vált. Ekkorra az erdélyi örmények körében kialakult a magyar nemzeti érzés, a felgyorsult asszimiláció azonban identitásválságot is okozott. Erre válaszul született meg a 19. század végétől az armenizmus ideológiája, amely két síkon próbálta megfogalmazni az örmények önazonosságát: politikai értelemben a magyar nemzet részeként határozták meg magukat, kulturális értelemben viszont örmények kívántak maradni.

Az erdélyi örmények ételeinek egy csoportja eltért a környező népekéitől, feltűnő volt, így a „hagyománymentés” időszakában az örmények hamar a speciális nemzeti ételek kínálta lehetőség felé fordultak, és idővel ez vált az egyik legfontosabb identitásszimbólumukká. Amikor az erdélyi örmények sajátos ételeit a századforduló táján számba vették, a „kánon” mintegy negyven ételből állt, ez ötven év alatt megfeleződött, 1980-ra a felénél is kevesebbre csökkent a maradék, mára pedig csak három-négy, kifejezetten örmény ételt tartanak számon.

Az erdélyi örmények leszármazottai ma részben eredeti településeiken, részben Erdélyben, Magyarországon (kisebb részben más, nyugati országokban) szétszóródva élnek. Számuk néhány ezer körül lehet – bár találkoztam már tízezres becsléssel is –, nyelvükben, kultúrájukban teljesen beilleszkedtek a magyar műveltségbe, őrzik azonban az örmény származás tudatát. Ezt a tudatot elsősorban a leszármazás, rokonsági kapcsolatok, a különböző kulturális intézmények, a vallás (Romániában az örmény katolikus ordináriátus önálló egyházmegyét alkot, bár élén a gyulafehérvári római katolikus érsek áll. Szamosújváron és Gyergyószentmiklóson tartanak örmény rítusú miséket, és működnek különböző vallásos egyesületek is.) és a gasztronómia – néhány, máig fennmaradt örmény ételkülönlegesség – révén erősítik meg és tartják fenn. Mindez különös intenzitással jelentkezik az erdélyi örmény leszármazottak legjelentősebb ünnepén, a szamosújvári Világosító Szent Gergely búcsún.

Világosító Szent Gergely püspök a hagyomány szerint 301-ben térítette keresztény hitre az örményeket, ennek köszönhetően vált az örmény katolikus egyház, illetve az örménység nemzeti szentjévé. A tiszteletére szentelt búcsút Szamosújváron minden évben a pünkösd utáni negyedik szombaton tartják. A rendszerváltás óta évről-évre egyre nagyobb népszerűségnek örvend az ünnepség, s egyre többen látogatnak el Románia és Magyarország minden szegletéből – sőt, sokszor Nyugat-Európából, Amerikából is – a „magyar-örmények” jelképessé vált településére azért, hogy találkozhassanak régi ismerőseikkel, rokonaikkal, és felelevenítsék vallási-kulturális hagyományaikat.

Szamosújvár-búcsú 001.jpg

A szamosújvári örmény katolikus templom 2008-ban

Szamosújvár-búcsú 015.jpg

Örmény nyelvű - tehát muzeális értékű :) -  padfirkák a templomban

A rendezvény örmény népviseletbe öltözött lányok és asszonyok felvonulásával kezdődik, ezt követi az ünnepélyes szentmise, általában jeles romániai és magyarországi, örmény származású egyházi és közéleti személyiségek részvételével. A templom ilyenkor örmény nemzeti színekbe öltözik, előkerülnek a régi, örmény nyelvű templomi zászlók, a misét örmény liturgikus énekekkel kíséri a helyi kórus, a papság és az egyháztanács hagyományos öltözetben és jelvényekkel vonul fel. A mise végeztével a helyi plébános és az egyháztanács tagjai felnyitják a templom alatt lévő egykori temető bejáratát. Erre az aktusra minden évben csak kétszer, mindenszentekkor, illetve a búcsú alkalmával kerül sor. Elsőként a helyiek, majd az érdeklődő vendégek is lemehetnek, ki-ki felkeresheti saját ősei sírját, illetve rendszerint néhány magasztaló szó is elhangzik a közösség itt nyugvó, közismert tagjairól.

Szamosújvár-búcsú 023.jpg

Gyülekezés a templom előtt...

Szamosújvár-búcsú 012.jpg

...és a templomban

Szamosújvár-búcsú 021.jpg

Az egyháztanács ünnepélyes bevonulása

A program ezután kötetlenebb keretek közt folytatódik, itt elsősorban a beszélgetéseké és gasztronómiáé a főszerep. A szamosújvári plébánia – és a helyi örmény közösség – ugyanis a jeles alkalomból minden résztvevőt vendégül lát ilyenkor. Ez alkalmat nyújt arra, hogy a jelenlevők rég nem látott rokonaikkal, ismerőseikkel találkozzanak, esetleg új embereket ismerjenek meg.

A vérségi, családi kapcsolatok emlegetése a beszélgetések igen gyakori témája ilyenkor – a legtöbben nagyon pontosan vissza tudják vezetni örmény származásukat, gyakran teljesen ismeretlen emberek ezek alapján a családfák alapján tudják egymást „beazonosítani”, az újonnan ékezőket őseik jogán „befogadni”, különböző régi, családi történetek nyomán a közösség kollektív emlékezetéhez kapcsolni. Idegenként jómagam és egy barátom, aki kíváncsiságból elkísért, szinte azonnal a származásunkat firtató kérdések kereszttüzébe kerültünk. Hiába vallottuk be töredelmesen már az elején, hogy bizony egyikünk sem büszkélkedhet örmény felmenőkkel, sokáig ment még a találgatás, mégpedig olyan alapokon, mint „A fiúnak olyan kék a szeme, mint XY-é volt…” vagy „Nem hiszem, hogy akinek ilyen göndör haja van, annak semmi köze ne legyen…”, míg végül belenyugodtak, hogy mi tényleg csak egyszerű „külsős” érdeklődők vagyunk.

Szamosújvár-búcsú 028.jpg

Ünnepi ebéd

Az ebéd fénypontja minden évben az ángádzsábur (=fülleves) nevű ünnepi étel felszolgálása. Ez a hurut nevű ételízesítővel savanyított húsleves, amelyben emberi fülcimpa alakúra formált aprócska tésztatáskák vannak, fűszeres hússal töltve. Elkészítése bonyolult és főként időigényes, így már a 20. század elején is csak a nagyobb ünnepeken került az asztalra, ma pedig különösen kevesen készítik otthon, így sokaknak ez az egyetlen alkalom az évben, amikor hozzájutnak. A több tízezer darab „fülecskét” ilyenkor napokkal korábban közösen készítik a szamosújvári örmény közösség tagjai, akik az érdeklődőkkel szívesen megosztják a receptet, illetve az elkészítés praktikáit. A néhány jellegzetes örmény ételről való beszélgetések amúgy is nagyon gyakoriak, számos recept cserél gazdát ilyenkor, és sok résztvevőnek itt van alkalma arra is, hogy beszerezze a következő évre való hurutot. A hurut tulajdonképpen nem étel, hanem egy savanyú ételízesítő, amit főleg levesekbe használnak. Felfőzött tejet érlelnek 6 héten át egy speciális eljárás során, majd újabb főzés mellett petrezselymet adnak hozzá, végül kúpokat formálnak belőle, és megszárítják. Elkészítése szintén meglehetősen bonyolult és hosszadalmas, így egy évi adagot szoktak előre készíteni. Manapság több erdélyi városban (ismét) árulják, ám sok embernek így is problémát jelent a beszerzés, így egy-egy üveg hurut kincset ér. Amikor megtudták, honnan érkeztünk, nekünk is a kezünkbe nyomtak egy-egy üveggel, hogy legyünk szívesek, vigyük el XY-nak, ha úgyis abban a városban lakunk, nem tudott eljönni, és nagyon bánná, ha nem tudná a szokásos örmény ételeket az ünnepi asztalra tenni otthon csak azért, mert nem jutott hozzá a különleges ízesítőhöz.

gasztro_b.jpg

Hurut és ángádzsábur (forrás: www.szekelyhon.ro)

Az ebéd végeztével többnyire (örmény vonatkozású, általában történeti, gasztronómiai témájú) könyvbemutatóra, illetve rendszerint valamilyen, szintén az örmény kultúrához vagy történelemhez kapcsolódó kiállítás-megnyitóra kerül sor, majd lassan mindenki hazaindul.

Számomra nagyon érdekes volt személyesen megfigyelni, hogy egy olyan etnikai kisebbség, amely eredeti nyelvét már több mint 100 éve elvesztette, szinte teljes mértékben asszimilálódott az őt befogadó nemzetbe és kultúrába, és földrajzilag meglehetősen szétszórva él, hogyan tudja egy ünnep során az egység, az összetartozás érzését megerősíteni tagjaiban a kultúra, a vallás és főleg a táplálkozás területéről vett különleges szimbólumok segítségével.

És hogy hogyan látják ezt maguk az érintettek?

„Magyarországon és Erdélyben a magyar-örmények elsősorban magyarnak vallják magukat. Ugyanakkor bizonyos helyzetekben kijön az örménységük is. Az emlékeztetéstől függ, hogy valaki magyarnak vagy örménynek vallja magát az adott helyzetben. Ezért vagyunk örmény-magyarok, magyar-örmények, kinek hogy tetszik. Én ma örmény vagyok.” (Kali Kinga nyilatkozata az Erdélyi Örmény Gyökerek című folyóirat 2008 júniusi számában)

 

1 komment

Címkék: táplálkozás vallás identitás örmények

A bejegyzés trackback címe:

https://znsz.blog.hu/api/trackback/id/tr686183812

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Boginya 2014.05.20. 17:39:52

Hát ez jó - a komiban és az udmurtban az ugyanilyen húsos táskákat fülkenyérnek nevezik (пельнянь, pel'nyan', pel'-fül, nyan' - kenyér) :D

Zöld Napszemüveg antropológiai blog © 2013