Mit szólnánk, ha bemennénk egy múzeumba, és miután túlestünk a kassza – jegyek – ruhatár – fázni fogok – mit vigyek be ceremónián és beléptünk a megtekinteni kívánt kiállításba, a saját emlékeinket látnánk viszont tárgyiasult formájukban? Még belegondolni is meghökkentő, nem?
Pedig szerintem a legtöbb múzeum kicsit erre apellál, mikor kigondolja, hogy hogyan is fogja bemutatni az általa kiválasztott témát. Kreáljunk egy egyszerű példát. Tegyük fel, hogy X város Y múzeumában Radnóti kiállítást rendeztek, ami egy tökéletes kiállítás. Olyan, mint amilyen a nagykönyvben meg van írva. Mivel Radnóti a kedvenc magyar költőm, ezért amikor bemegyek, eszembe és szívembe fog tódulni az a rengeteg kedves emlék, ami hozzá kapcsolódik. Amikor először tanultunk róla az iskolában, amikor megtanultam tőle az első verset, amikor lelkendezve fedeztem fel apró fricskáit, amikor megvettem az első Radnóti kötetemet stb. Ezért aztán olyan lelkes leszek, hogy falni fogom az új információkat és mindet kedves emlékként raktározom majd el. Tegyük fel azt is, hogy van valaki, aki rettenetesen utálja Radnótit, feláll tőle a szőr a hátán és ő is elmegy Y múzeumba, hogy megnézze a tökéletes kiállítást. Ahogy belép, rögtön eszébe villan a rengeteg rossz emlék a költővel kapcsolatban, és ahogy halad előre, egyre inkább a magáénak, a saját emlékei kiállításának fogja érezni a látottakat. Ugyan így fog járni az is, aki ismerte Radnótit, aki a rokona, aki tanulta már az iskolában, és aki még nem, aki látott már róla képet, és aki nem, aki magyar, és aki nem. Mindenki az emlékeihez fog nyúlni és mivel ez egy tökéletes kiállítás, találni is fog olyan elemeket a kiállításban, amik kapcsolónak az ő emlékeihez, vagy fordítva: olyan elemeket az emlékezetében, amik kapcsolódnak a kiállításhoz. Ezért aztán kellemes élmény lesz számára a látogatás, úgy fogja érezni, hogy ez tényleg neki szólt és, hogy legközelebb is érdemes lesz elmenni X város Y múzeumába. Tehát a múzeum a kollektív emlékezet használatával próbálja meg előcsalogatni az azonosulás érzését, ami sok kis egyéni emlékezet darabkából épül fel. Nem szeretném részleteiben kifejteni az emlékezés, emlékezet meglehetősen bonyolult kérdését, csak jelzem, hogy szerintem két elmélet van, ami abszolút idevág: Halbwachs a múlt társadalmi konstrukciójáról és Assmann kulturális emlékezet elmélete.
Most szeretnék bemutatni egy olyan múzeumpéldát, ami kicsit tovább ment fiktív Y múzeumunk törekvéseinél. A bristoli M-Shedről fogok mesélni, ami nem elégedett meg azzal, hogy kiállításaiban az emberek a kollektív emlékezetükre támaszkodhatnak, hanem azt akarta, hogy a látogatók tényleg csakis a saját, személyes, egyéni emlékeikkel találkozzanak, amikor belépnek a kiállítótérbe. Persze egy idő után majd ennek mentén kirajzolható lesz a város kollektív emlékezete a témával kapcsolatban. Ezt mutatja a múzeum mottója is: Your museum. Your story. – Bristol’s museum. Bristol’s story. De kezdjük inkább az elejétől. Bristol fontos kereskedelmi kikötő volt, az Avon folyó mentén számos raktárépület, azaz shed áll. Ezeket az abc betűivel különböztetik meg egymástól, ilyen épület az M-Shed is. Korábban az Ipartörténeti Múzeum működött itt, amit 2006-ban bezártak, hogy elkezdhessék kialakítani a mostani „Memory-shedet” az összes többi bristoli múzeum, galéria és levéltár együttműködésével. A cél egy újfajta múzeum létrehozása volt. Tematikájában helytörténeti múzeum, kivitelezésében valami egészen más. A Bristolban élők vagy ide látogatók mai vagy történelmi idejű történeteit mutatja be a történet/mese, egy-egy hozzá kapcsolódó tárgy vagy levéltári anyag együttes megmutatásával. Az ötlet az, hogy a múzeum virtuális és fizikai „beléptető kapuként” szolgálhat Bristol megismeréséhez, illetve rávilágíthat, hogy a város minden egyes itt élő vagy itt megforduló személytől és cselekedeteitől lesz az, ami. Tehát azt próbálja kifejezni, hogy hogyan lesz az egyéni emlékezetből kollektív emlékezet.
A kiállítóteret három részre lehet osztani. A legfelső szinten egy időszaki kiállításoknak helyet adó galéria található, ami nem kapcsolódik szervesen az alsó két szinten található „emlékezet-kiállításhoz”. Az alsó két szinten a honlap szerint három téma különül el egymástól, ezek: bristoli helyek, emberek és élet. Látogatásomkor ezek közül számomra az „emberek” és „élet” tűnt egy tematikus egységnek, a „helyek” részben pedig semmilyen logikát nem tudtam felfedezni. A földszintet egy nagy hangárszerű teremként kell elképzelni, ami telis tele van összefüggéstelen tárgyakkal. Pl. biciklik, csoki papírok, hőlégballon makettek, büntetésképp emberi bőrrel bevont vaskos könyv, Bristol térkép, mini tank és rengeteg más minden. Legtöbbjéhez valamilyen történet is tartozik, ami arra enged következtetni, hogy a teremben Bristolról szóló emlékeket láthatunk. Amikor elhagytam a termet, olyan érzésem volt, mintha legalábbis egy emberi agyból, az emlékezetek és gondolatok kuszaságából szabadultam volna ki. Megnyugtatásomra (vagy épp értetlenségem fokozójaképp?) szolgált, hogy a kísérőmül szegődött helyi fiatalember is hasonlóképpen értetlen fejet vágott. A második szint (a bristoli emberek és élet színtere) ennél jóval átláthatóbb. Tematikus blokkokra szedve tárgyalja a Bristol történelmében fontos eseményeket vagy a város arculatából kiemelkedő elemeket. A módszer ugyan az: tárgyak és hozzájuk kapcsolódó történetek. Van szó a teljesség igénye nélkül migrációról, oktatásról, kereskedelemről, feminizmusról, street art-ról stb. Ezen a szinten (akárcsak a honlapon - http://mshed.org/) van mód arra is, hogy az emberek tovább gyarapítsák a múzeum anyagát. Lehet történetet hagyni, üzenetet írni, hangfelvételt készíteni, reflektálni – emlékezni. Itt már sokkal inkább az egyéni emlékek rendszerezéséről, összesítéséről, kollektívvá tételéről van szó. Itt válik érthetővé az a Bristol és bristoliság, ami az egyéni életutakból, történetekből, emlékezetekből, tapasztalatokból áll össze képlékeny egésszé.
Az írás elején feltettem a kérdést: Mit szólnánk, ha bemennénk egy múzeumba, és a saját emlékeinket látnánk viszont tárgyiasult formájukban? Számomra két és fél nagyon fontos válasz van a kérdésre.
Az első, hogy ha a múzeumban kiállított dolgok olyan személyes élményeket és emlékeket jelölnek, amiket én, egy ismerősöm, vagy egy hozzám hasonló ember élt meg, akkor sokkal közérthetőbb, személyesebb, mélyre hatóbb, megérintőbb lesz számomra a mondanivaló. Viszont a múzeum által hozzáadott értelmezési segédlet (pl. M-Shed második szintjének tematikája) nélkül, csak úgy, ömlesztve nem okoz élményt, hiába az egyszerű megfogalmazás.
A fél, hogy nagyon hosszasan elgondolkodtat, és csak lassan tudom kibogozni a valódi értelmét. Több hónapja már, hogy ott jártam, és csak most, századszori átgondolás után csapódott hozzá az első válaszhoz a kettő és feledik.
Az a bizonyos kettő és fél pedig, hogy az egész „állítsunk ki egyéni emlékeket” dolog úgy nyer értelmet, hogy egy lépést hátralépve megpillanthatjuk az összefüggéseket. Ráláthatunk, hogy hogyan konstruálódik az emberi emlékből egyéni emlékezet, kollektív múlt, identitás és városkép. Ez esetben: hogyan lesz Bristol az, ami.
