HTML

kulturális és szociálantropológia, néprajz, etnográfia, etnológia, társadalomkutatás, vagy amit akartok

„Mindenki, aki Bongobongóban él, sárga napszemüveget hord. Ezért természetes, hogy mindennek, amit látnak - az égnek, a fáknak, az ételeknek - egy kis sárga árnyalata van. Mindig is így volt, és Bongobongo lakosai elég nagy megelégedéssel élnek sárga világukban. Ebbe a világba megérkezik egy vendég, Adanac lakosa.

Mint talán már hallottatok róla, minden adanaci kék napszemüveget hord. Amikor reggelente felkelnek, megcsókolják gyönyörű, kék gyerekeiket, és ablakukon kinézve szép, kék réteket, erdőket, és farmokat látnak a tökéletesen kék ég alatt. Mint kulturálisan érzékeny látogató, az adanaci úgy érzi, hogy az egyetlen dolog, amit tehet, hogy megpróbálja megérteni a világot a bongobongói perspektívából.

Beszerez tehát egy sárga napszemüveget és felveszi a saját, kék napszemüvege fölé. Némi megelégedéssel szögezi le: ‘Aha! Most már értem. Itt Bongobongóban minden zöld!’”

(A kutatás a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt által nyújtott személyi támogatással valósult meg. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

A kutatás szakmailag kapcsolódik az OTKA 57093 számú "Szimbolikus tájak és etnikus kapcsolatok az posztszovjet Oroszországban" című projekthez.)

Friss topikok

(mód)szertelenül? - gondolatok a terepmunkáról

2014.04.28. 09:58 | sT

A vizsgálat a terepen még normális feltételek mellett is megpróbáltatást jelent: napkeltekor már talpon kell lenni, ébren maradni, amíg az utolsó bennszülött is el nem aludt, és néha még az álmát is lesni kell; igyekezni kell, hogy észrevétlen maradjon az ember, de mindig jelen legyen. Mindent látni kell, mindenre emlékezni, mindent feljegyezni, megalázó tapintatlanságot kell tanúsítani, egy taknyos kölyök felvilágosításait koldulni, készen kell állnunk, hogy kihasználjunk egy szívélyes vagy nemtörődöm pillanatot; (…) Amíg ezt a hivatást gyakorolja, a vizsgálatot végző személy bizony emészti magát: csakugyan, ezért az egyetlen célért hagyta ott a környezetét, barátait, szokásait…?” (Claude Lévi-Strauss)

Sok fejtörést okozott az utóbbi években – és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül –, amikor akár családtagjaim, akár barátaim, ismerőseim arra vonatkozó kérdéseire kellett választ adnom, mivel is foglalkozom pontosan, hogyan kell ezt a gyakorlatban elképzelni, és végül is mire jó mindez. Azt hiszem, mindenekelőtt saját magunknak kell erre választ adnunk, ugyanakkor a magam részéről ezeket folyamatos át- és újragondolást igénylő kérdéseknek látom.

Hogy mennyire fontos kérdései ezek (főleg a kutatás konkrét, gyakorlati megvalósítása – a kutató viszonya a közösséggel, a résztvevő megfigyelés személyes dilemmái, a kutatás során felvetett kérdések változásai, stb.) a néprajznak/antropológiának, az például abból is látszik, hogy a legtöbb monográfia, esettanulmány, esszé valamiféle szubjektív „én és a terep” típusú bevezetéssel kezdődik, és ezen a blogon is már jó néhány, terepmunkával kapcsolatos témáról, problémáról olvashattunk. Az antropológia alapvető szemléletmódján, paradigmáin kívül természetesen léteznek bizonyos „általánosan” követendő antropológiai módszerek, de talán nem túlzás, ha azt állítom, hogy előírásszerű kutatási technikákat a mi tudományunk nem tud megfogalmazni – ezt gyakran a szemére is hányják, ti. hogy más társadalomtudományokhoz képest „módszertelen”. Mindez elsősorban az antropológiai kutatás tárgyával van összefüggésben: a módszereket esetünkben nagyon sok szempontból a terep és a közösség határozza meg, főleg ha – ahogyan korábban Boginya is írta – az ember hagyja magát a „terep által vezetni”.

„… senki sem tudja igazából, hogyan kell terepmunkát végezni. – írta E.E. Evans-Pritchard, brit szociálantropológus – (…) Először Westermarckhoz fordultam tanácsért: ’Az informátorával ne beszéljen húsz percnél tovább. Ha addig ön még nem unná magát, akkor ő fog unatkozni’ (…) Tanárom, Seligman azt tanácsolta, minden reggel vegyek be tíz szem kinint, és tartsam távol magam a nőktől. (…) Végül megkérdeztem Malinowskit, és tőle ezt a választ kaptam: ne legyek elátkozott idióta. Ennél fogva megállapítható, hogy nincsen egyértelmű válasz.”

Hogy mennyire igaz mindez, azt ismét személyesen tapasztalhattam nemrég, amikor egy egészen új terepen kezdtem dolgozni. Hiába volt sok éves tapasztalatom a terepmunkával, hiába voltak kialakult stratégiáim és válaszaim bizonyos helyzetekkel kapcsolatban, nagyon hamar be kellett látnom, hogy az ember sosem lehet teljesen „felkészülve” azokra a szituációkra és dilemmákra, amikkel ilyenkor találkozik. Hogy például mikor, mit szabad/kell fényképezni, mikor jó, és mikor egyáltalán nem tanácsos elővenni a diktafont, mit és hogyan kell kérdezni, pontosan mit és milyen részletességgel kell elmondani a munkám céljáról és természetéről. Csupa olyan dolog, ami adott esetben nagyban befolyásolja a kutatás kimenetelét és azt, milyen adatokból dolgozhat majd az ember, ennél fogva pedig, hogy milyen eredményekre jut. Mint ahogyan a kutató személyisége, habitusa, sőt, neme, életkora, társadalmi státusa, vagy az adott közösség értékei és normái, amiket a kutatónak illik maximálisan szem előtt tartani… és még ezer más dolog.

Korábbi munkám során egyszerűen, szinte magyarázat nélkül tudtam az engem érdeklő témákról kérdezősködni, hiszen egy Mária-kegyhelyhez kapcsolódó csodatörténetekkel foglalkoztam. Jóformán mindenkinek, akivel a faluban beszélgettem – akár helyiek, akár máshonnan érkezett zarándokok voltak – volt személyes élménye, véleménye ezzel kapcsolatban, és természetesnek vették, hogy erről akár egy idegennel is beszéljenek, hiszen amúgy is mindennapi beszédtéma volt, ami közérdeklődésre tartott számot. A „gyűjtési szituációk” adták magukat. Az emberek hozzá voltak szokva, hogy „kívülről jött” emberek érdeklődnek az iránt, ami a falujukban történik, szívesen beszéltek róla, sőt, a média viszonylag gyakori jelenléte miatt a fényképezés és a diktafon sem volt teljesen szokatlan számukra (hogy ez néha inkább megnehezítette a dolgomat, arról kicsit később). Ellenben most, amikor sokkal személyesebb, sokkal inkább az emberek magánszférájába tartozó kérdésekről – hiedelmekről, vallási képzetekről és gyakorlatokról – van szó, sokszor alaposan meg kell indokolnom, miért is érdekel engem mindez, és újra és újra meg kell erősítenem, hogy sem újságíró, sem TV-riporter, sem valamilyen politikai szervezet képviselője nem vagyok (fényképek, hangfelvétel, „mindenütt jelenlevés”). El kellett fogadnom, és megértenem a helyi társadalmi viszonyokban, értékrendben gyökerező okait annak, hogy nemem és életkorom folytán bizonyos emberekkel bizonyos szituációkban nem ildomos beszélgetnem (pl. házas férfiakkal – legyenek bármilyen életkorúak – feleségük jelenléte nélkül), és hogy vannak olyan témák is, amiket nekem nem szívesen fejtegetnek, legalábbis egyelőre (pl. hogy ki miből él – rengeteg a messzemenően illegális jövedelemszerzési „módszer”). Persze a fordítottja is igaz, például nőkkel vagy gyerekekkel sokkal egyszerűbb beszélnem, éppen a nememnek és az életkoromnak köszönhetően.

Hadd hozzak egy konkrét, nagyon hétköznapi példát arra, mennyire az adott közösség viszonyaitól illetve a kutatás helyszínétől, és nem utolsó sorban tárgyától függ, milyen módszereket alkalmaz, vagy legalábbis hogyan viselkedik a kutató!

Sokszor okoz számomra nehézséget, hogy munkám során tulajdonképpen idegen emberek magánszférájába kell behatolni – bekopogni a házukba, hangfelvételeket, képeket készíteni életükről, szokásaikról, stb. Különösen igaz ez a fényképezés kapcsán, és korábbi terepmunkám idején valóban voltak gondjaim ezzel kapcsolatban. Azon túl, hogy nehezen vettem rá magam, hogy embereket általuk mélyen átélt vallási események vagy élmények (pl. imádság, napbanézés) közben fotózzak, sok esetben maguk figyelmeztettek jó előre, hogy ne tegyem, vagy nagyon nehezen hitték el, hogy nem fogják magukat valamelyik újság címlapján viszont látni. Summa summarum, többnyire nem erőltettem a fényképezést, mert sok embert gyanakvóvá, vagy mindenesetre visszahúzódóvá tett velem szemben.

Új terepemen szintén meglehetősen visszafogottan – mondhatnám: szégyenlősen – álltam a kérdéshez, utóbb azonban a fényképezőgép birtoklása olyan tényezőnek bizonyult, ami sok szempontból közelebb hozott a helyiekhez. Az emberek többségének ugyanis nincs saját fényképezőgépe, viszont igénylik, hogy életük fontos eseményeit megörökítsék, vagy akár hogy küldhessenek egy-egy fotót külföldön dolgozó rokonaiknak, családtagjaiknak, ad absurdum feltehessenek egy-egy új képet valamelyik közösségi oldalra… Mivel mindenütt egy nyilvánvalóan fényképezőgépet (is) tartalmazó táskával járkáltam, hamar elterjedt a híre(m). Nagy meglepetésemre az emberek nemhogy nagyobb zárkózottsággal fogadtak volna emiatt, hanem sok esetben ismeretlenül is behívtak, és megkértek, készítsek róluk képeket. Persze így beszélgetést kezdeményezni is egyszerűbb, sőt, fotósi minőségben juthattam el több olyan eseményre (pl. keresztelő, halotti tor), amelyekre máskülönben nem valószínű, hogy meghívást kaptam volna, így viszont nagyon értékes információk (és képanyag!) birtokába jutottam.

Nincs tehát valamiféle konkrét „eljárásmód”, amely alapján egy antropológus dolgozhat, vagy ami adott pillanatban egzakt módon alkalmazható, de nem hiszem, hogy ettől kevésbé „módszeres” lenne egy antropológia vizsgálat. Ha tisztában vagyunk azzal, amit sokan, sokféleképpen leírtak már az antropológiai megismerés természetével kapcsolatban, ti. hogy itt nem valamilyen abszolút értelemben vett „valóság”, vagy az emberi közösségeket mozgató „törvényszerűségek” leírásáról, hanem sokkal inkább részvételről, megfigyelésről, megértésre való törekvésről és értelmezésről, interpretációról van szó, akkor mindjárt másképp is fest a dolog.

Az antropológus „feljegyzi a társadalmi beszédet [tehát azt, ahogyan az emberek mindennapi helyzetekben viselkednek, beszélnek, ahogyan a saját világuk történéseit értelmezik – sT]: leírja. Futó eseményből, amelyik csak előfordulása pillanatában létezik, beszámolóvá változtatja, amely le van írva, és ismét elővehető.” – írja Clifford Geertz. Ez a beszámoló viszont nem más, mint értelmezés, ráadásul nem is maguké az embereké, hanem a megfigyelőé, a kutatóé. Az „antropológus képzeletének szüleménye”, ahogyan Evans-Pritchard fogalmazott egy helyen. Az tehát, amit például egy tanulmányban olvashatunk, korántsem tartalmaz kizárólagos igazságokat sem egy adott témára, sem az adott közösségre vonatkozóan, sokkal inkább azt tükrözi, hogy az illető kutatónak mit és hogyan volt lehetősége megismerni, és ezek a „darabok” miként álltak össze számára egyfajta koherens egésszé.

Ebből a szempontból tehát minden kutatás, és minden kutatói értelmezés egyedi és megismételhetetlen, és az adott közösség életének egy adott időszakban a kutató számára megmutatkozó, az ő „sárga napszemüvegén” átszűrt valóságát mutatja meg olyan formában, ahogyan sem azelőtt, sem azután senki más nem láthatja azt. Nem örök érvényű és végleges válasz ugyan a miért-re, én mindenesetre szeretem ezt a gondolatot…

9 komment

Címkék: módszertan terepmunka tudományelmélet

A bejegyzés trackback címe:

https://znsz.blog.hu/api/trackback/id/tr886094191

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Boginya 2014.04.28. 14:45:43

Aztán persze Evans-Pritchardnak is megvolt a maga jó tanácsa terepre: "Legyen egy külön asztala az étkezéshez, s egy külön a munkához." S tudok olyat, akinek ez bejött!!! :D
Ismerek olyan kutatót, akinek szintén a fényképezéssel sikerült beilleszkednie a közösségbe: a falunapon az ő képeiből rendeztek fotókiállítást, s az emberek nagyon élvezték, hogy viszont láthatják magukat.

sT 2014.04.28. 15:25:28

téééényleg, emlékszem erre, nem is tudom, hogy nem jutott eszembe :) nekem egy asztalom sem volt, de ha egyszer szerzek, rögtön kettőt is fogok!

fejeslaci 2014.05.02. 17:31:22

„nemem és életkorom folytán bizonyos emberekkel bizonyos szituációkban nem ildomos beszélgetnem (pl. házas férfiakkal – legyenek bármilyen életkorúak – feleségük jelenléte nélkül)”

„Az emberek többségének ugyanis nincs saját fényképezőgépe”

Azért érdekes lenne megtudni, hol is folyik ez a kutatás...

sT 2014.05.04. 16:00:02

@fejeslaci: nem véletlenül nem írtam ide, hol folyik a kutatás, de persze nem államtitok: a Csíki havasok területén, az ún. Hárompatak falvaiban, illetve a környéken elszórt hegyi "telepeken" (ezeket nem nevezném falunak, az utóbbi 50 év során annyira megritkult a lakosság, hogy többnyire csak pár család él egy-egy ilyen településen)

fejeslaci 2014.05.04. 20:48:09

@sT: Köszi. De ezek szerint csak nem olyan nagy titok. :) Gondolom, publikáció is lesz belőle, és akkor úgy sem lehet titkolni. :)

Boginya 2014.05.05. 13:02:32

@fejeslaci: de el lehet titkolni - erre megvannak a módszereink ;), amennyiben olyan kényes témákat dolgozunk fel, amelyeknél fontos, hogy megmaradjon az adatközlők, vagy akár az egész hely anonimitása. De ez azért ritka dolog.

fejeslaci 2014.05.06. 09:11:33

@Boginya: OK, lehet, hogy adatközlő szintjén el lehet titkolni, de közösség szintjén is? Mondjuk persze az egész dolog veszélyezteti az ellenőrizhetőséget...

sT 2014.05.06. 09:21:01

@fejeslaci: akár közösség szintjén is, ha indokolt, de csatlakozva az előttem szólóhoz: ritka az ilyesmi. Elég nehéz kérdés - legalábbis szerintem sokszor - az adataink kezelése. Most is épp azon gondolkodtam, szóljon-e erről a bejegyzés, de meghagytam későbbre. Úgy látom, érdekes eszmecsere lenne belőle :)

Zöld Napszemüveg antropológiai blog © 2013