HTML

kulturális és szociálantropológia, néprajz, etnográfia, etnológia, társadalomkutatás, vagy amit akartok

„Mindenki, aki Bongobongóban él, sárga napszemüveget hord. Ezért természetes, hogy mindennek, amit látnak - az égnek, a fáknak, az ételeknek - egy kis sárga árnyalata van. Mindig is így volt, és Bongobongo lakosai elég nagy megelégedéssel élnek sárga világukban. Ebbe a világba megérkezik egy vendég, Adanac lakosa.

Mint talán már hallottatok róla, minden adanaci kék napszemüveget hord. Amikor reggelente felkelnek, megcsókolják gyönyörű, kék gyerekeiket, és ablakukon kinézve szép, kék réteket, erdőket, és farmokat látnak a tökéletesen kék ég alatt. Mint kulturálisan érzékeny látogató, az adanaci úgy érzi, hogy az egyetlen dolog, amit tehet, hogy megpróbálja megérteni a világot a bongobongói perspektívából.

Beszerez tehát egy sárga napszemüveget és felveszi a saját, kék napszemüvege fölé. Némi megelégedéssel szögezi le: ‘Aha! Most már értem. Itt Bongobongóban minden zöld!’”

(A kutatás a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt által nyújtott személyi támogatással valósult meg. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

A kutatás szakmailag kapcsolódik az OTKA 57093 számú "Szimbolikus tájak és etnikus kapcsolatok az posztszovjet Oroszországban" című projekthez.)

Friss topikok

27.1 – Lesz-e belőlünk új múzeumlátogató közönség?

2014.03.10. 17:10 | hananász

Van úgy, hogy az embert üldözi egy téma. Akárhová néz, akármit olvas, mindenhol felbukkan, és úgy érzi, minden, de minden ehhez a témához kapcsolódik. Én is így jártam az ominózus 27.1-es kulturális emberjogi törvénnyel, miszerint: „Minden személynek joga van a közösség kulturális életében való szabad részvételhez, a művészetetek élvezéséhez, valamint a tudomány haladásában és az abból származó jótéteményekben való részvételhez”.

Az egész úgy kezdődött, hogy egy angol muzeológiai szakkönyvben, ahol épp azt ecsetelgette a szerző, hogy a bevándorlók kultúráját integrálni kell a múzeumokba, szembejött velem egy mondat, miszerint minden embernek kulturális joga múzeumba járni, és az ott lévő dolgokhoz hozzáférni. Mivel nem vagyok túl jártas jogi kérdésekben, és még soha nem hallottam róla, hogy az embernek törvénybe iktatott joga volna hozzáférni a kultúrához, egyből felcsigázott a dolog. Eszembe jutott vagy ezer kérdés, és innentől kezdve a téma üldözni kezdett. Ott volt, amikor kiállítás-építés közben arról vitatkoztunk, hogy meg lehet-e majd érinteni a tárgyakat, ott volt, amikor megjelent az új örökségvédelmi törvény, amikor hosszú cikksorozatokat olvastam a fogyatékkal élők múzeumlátogatási lehetőségeiről, amikor műgyűjtő beszélgetőtársammal a magángyűjtemények hozzáférhetőségéről beszéltünk, és amikor szakdolgozati témámon filozofálgatva azon gondolkodtam, hogy vajon tárgy és ember mennyire érintkezhetnek/kommunikálhatnak a múzeumokban. Egyszóval mindenhol. És egy cseppet sem volt kedve leszakadni rólam. Úgyhogy úgy döntöttem, megírom, mielőtt még elfajulnának a dolgok J

Amiből kiindulunk, az az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának fent említett, 27.1-es pontja. Utánanéztem, és ez a magyarországi törvénykezésben a következőképpen csapódik le (kimazsolázva a múzeumokról szóló részt):

„A kulturális örökséghez tartozó javak múltunk és jelenünk megismerésének pótolhatatlan forrásai, a nemzeti és egyetemes kulturális örökség egészének elválaszthatatlan összetevői; szellemi birtokbavételük minden ember alapvető joga. Az e fogalomkörbe tartozó értékek különös védelme, megőrzése és fenntartása, valamint a nyilvánosság számára történő széleskörű és egyenlő hozzáférhetővé tétele a mindenkori társadalom kötelezettsége. (…) A nemzeti, nemzetiségi és etnikai kisebbségi kulturális hagyományok megőrzése, méltó folytatása, a közösségi és egyéni művelődés személyi, szellemi, gazdasági feltételeinek javítása, a polgárok életminőségét javító, értékhordozó tevékenységek, valamint az ezek megvalósulására létrejött intézmények és szervezetek működésének elősegítése a társadalom közös érdeke. (…) Mindenkinek joga, hogy megismerhesse a kulturális örökség javait és ezek jelentőségét (…) a muzeális intézmények tevékenysége, a könyvtári szolgáltatások, az oktatás, a közművelődés, az ismeretterjesztés, a sajtó és a tömegtájékoztatás útján; igénybe vegye a nyilvános könyvtári ellátás rendszerét, a muzeális és közművelődési intézmények szolgáltatásait; műveltségét, készségeit életének minden szakaszában gyarapítsa és közművelődési jogai érvényesítése céljából közösséget hozzon létre, s külön jogszabályban meghatározottak szerint szervezetet alapítson, működtessen; e törvény szerint művelődési céljai megvalósításához közművelődési közösségi színteret (…), szervező, szervezeti és tartalmi segítséget kapjon.”

A magyarországi kulturális javak védelméről és muzeális intézményekről szóló törvény tehát a kulturális javakat pótolhatatlannak tekinti, ami különös védelmet, megőrzést és fenntartást igényel. Ezek szellemi birtokbavétele, megismerése és igénybevétele minden ember joga, egyenlően és széleskörűen hozzáférhetővé kell tenni mindenki számára. A múzeumnak feladata, hogy a közösségi és egyéni művelődésben szervező, szervezeti és tartalmi segítséget nyújtson, hogy közösségi színteret hozzon létre, hogy megőrizze a hagyományokat, értékhordozó tevékenységet végezzen, és szolgáltatásai által javítsa az életminőséget. Figyelem, a nagy szavakat, mint: hagyomány, értékhordozás, közösségi színtér, egyenlőség, szellemi birtokbavétel a törvény szövegéből válogattam! Figyelje meg a kedves Olvasó, hogy ezek azok a szavak, amik meghatározzák a mai múzeumok körüli széles társadalmi, vagy szakmai diskurzusokat. Csak hogy néhányat említsek: esélyegyenlőség a múzeumokban (és mindenütt máshol), új örökségvédelmi törvény – műtárgybirtoklás kérdése, társadalmi múzeum/új muzeológia stb.

Kutatási témám, a tárgy és ember kapcsolata szemszögéből tekintve úgy érzem, ez a törvénykezés meglehetősen paradox. Vagy úgy is mondhatnám, hogy jogot ad egy csomó olyan dologra, amire egyelőre nincs is igény. Vagy esetleg a múzeumok részéről volna igény, de a látogatók egyáltalán nem ilyen attitűddel szemlélik a muzeális intézményeket, tehát nem feltétlenül használják ki a kulturális javakhoz való hozzáférési jogukat. Arra próbálok rávilágítani ezzel az egésszel, hogy a fent idézett törvényrészlet 1997-ben került megfogalmazásra, ma 2014-et írunk, és ez az újszerű szemléletmód még mindig csak gyűrűzik befelé a hazai múzeumi kultúrába. Mindazok a hívószavak, amik a törvény szövegében szerepelnek, ma az új muzeológia hívószavai. A közösségi színtér, a látogató műveltségének és készségeinek gyarapítása, a kulturális javakhoz való minél szélesebb körű hozzáférési lehetőség stb. – ezek ma azok a dolgok, amik mentén az új muzeológia próbál gyökeret verni hazánkban, próbálja lefektetni magyar nyelvű fogalomkészletét, és próbálja „megtanítani” a látogatókat az új szemléletű múzeumok új szemléletű használatára. És itt jön az a paradox vonás, amit pár sorral feljebb említettem. Rendben van, hogy a látogatóknak van joga kiaknázni a múzeumok nyújtotta újszerű lehetőségeket. Hogy mindenkinek lehet szubjektív olvasata egy kiállításról, hogy interaktív foglalkozások és kiállítások segítségével mindenki szellemileg gyarapodhat egy múzeumlátogatás során, hogy mindenkinek van lehetősége párbeszédbe kezdeni és kommunikálni gondolatait egy múzeumi kezdeményezésen keresztül. Egyre több és több múzeum kezd ilyen jellegű tevékenységbe, próbálnak nyitni a látogatók felé, és nem csak a pótolhatatlan javak megőrzésére, védelmére és fenntartására törekszenek, hanem arra is, hogy a látogatók kielégíthessék kulturális jogaikat. Csakhogy a látogatók nem feltétlenül tudnak ilyetén jogaik létezéséről, és ha tudnak is róla, nem feltétlenül van igényük annak ilyenforma kielégítésére.

Akkor hát mit tegyünk? Kürtöljük szét az emberek közt, hogy nekik joguk van valamihez, és épp itt az ideje, hogy ezt ki is használják? Persze akkor ahhoz hozzá kell tenni azt is, hogy minden joghoz tartoznak kötelezettségek is – így már nem is olyan kecsegtető a dolog. És mire számíthatunk? Ha a múzeumok szemlélete ilyen lassan változik, mennyi idő kell ahhoz, hogy a látogatók is igazodjanak ehhez a szemlélethez? Kell-e nekik egyáltalán igazodni?

Na jó, be kell ismernem, hogy nem látom annyira borúsan a helyzetet. Azt hiszem, van egy olyan korosztályi/társadalmi réteg, akik nagyon is nyitottak a társadalomkritikus diskurzusra, a kortárs művészetekre, bárminek az „alternatív” szemlélésére – talán ők azok, akik alapvető bázisát jelentik az új muzeológiával operáló múzeumok látogatóinak, és talán ez az az alapvető bázis, amiből kiindulva egyre szélesebb körben terjed majd el egy új múzeumlátogatási gyakorlat. Új alatt nem azt értem, hogy aki régen járt múzeumba, most nem járhat, hanem azt, hogy új szemlélettel, új megközelítéssel, új igényekkel járhat oda. Hiszen mire mennének az új muzeológia és az új társadalmi múzeumok, új múzeumlátogatási gyakorlat és új múzeumlátogató közönség nélkül? Úgy érzem, a 27.1-es törvény jogot ad az embereknek, hogy új múzeumlátogató közönség legyen belőlük. A kérdés csak az, hogy kapnak-e az alkalmon, és kihasználják-e ezt a remek lehetőséget. Én biztosan megteszem J

 

Szólj hozzá!

Címkék: múzeum törvény új muzeológia

A bejegyzés trackback címe:

https://znsz.blog.hu/api/trackback/id/tr455852586

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Zöld Napszemüveg antropológiai blog © 2013