Amikor terepekről és antropológiai terepmunkáról esik szó, elsőként valószínűleg valami meglehetősen távoli helyszín és a sajátunktól merőben eltérő kultúra jut eszünkbe. Ismeretlen tájak, idegen emberek, különleges szokások, nemde? Amikor néprajzot emleget az ember, leginkább a falu, a vidéki élet, a hagyományok és az egykori paraszti kultúra képei villannak fel. Hogy mennyire fedik ezek az elképzelések a valóságot, s hogy a két tudomány tárgya és eszköze hogyan alakult és mivé vált napjainkra, arról még szakmai körökben is folynak viták, annyi azonban bizonyos, hogy a kulturális antropológia feladata kezdetekben a távoli népek megismerése volt, míg a magyar néprajz a hazai népi kultúra kutatására szerződött létrejöttekor. Nos, lássuk, mit is keres akkor egy néprajzos terepen?
Amikor terepre indulok, – Boginyát idézve – a „szomszédba” megyek. A falu, ahol nemrég kezdtem kutatásba, körülbelül egy órás autóútra van Pécstől, s mint mindennek, ennek is vannak előnyei és hátrányai. Kezdetben a földrajzi közelségnek köszönhetően többször látogattam egy-egy napra, délutánra leendő vizsgálataim helyszínére. Közel van, s mégis, ez a távolság túl sok és túl kevés egyszerre. Azt hiszem, a terep nem attól terep, hogy messze van a kutató lakhelyétől, hanem attól válik tereppé, hogy az ember mennyire tudja terepként kezelni és mennyire tud azonosulni a hellyel, a település lakóival, mennyire tudja felvenni a helyi élet ritmusát, s mennyire tud egyensúlyt teremteni ebben az egyszerre-kívül-és-belül helyzetben. Számos antropológus fogalmazta ezt már meg, mégis akkor értettem meg igazán, amikor magam is erre a mezsgyére kerültem és átélhettem ezt a fajta terepmunka-élményt. Két hetet töltöttem terepen, és bár minden körülmény ideális volt a terepmunkához, mégis kellett néhány nap ahhoz, hogy úgy érezzem, megérkeztem. Pedig nem voltam már teljesen ismeretlen, többször jártam a faluban, ismertem néhány embert, néhány családot, mégis talán az első három nap után éreztem csak igazán, hogy sikerül beilleszkedni a helyi közösségbe, hogy megtört az a bizonyos jég. A folyamat persze nem egyirányú, és nem csak arról van szó, hogy a helyieknek idő kelett, míg elfogadták a jelenlétemet. Nekem is idő kellett, hogy ne idegenként mozogjak a faluban, megszokjam a társaságot, a házat, ahol lakok, az új körülményeket, a szokatlan illatokat, hangokat, leküzdjem a kezdeti félelmeimet. Mert bizony voltak. Visszaemlékezve az első napjaimra a ház általam nem lakott helyiségei felől szűrődő hideg és édes almaillat jut elsőként eszembe, s ez jól tükrözi a kutatással kapcsolatos akkori érzelmeimet is: tartottam a helyzettől, ugyanakkor bizalmat éreztem. Próbáltam megtalálni a helyem és a közösség is próbált nekem helyet találni, közös próbálkozásaink eredményeképpen pedig hamarosan otthonosan kezdtem érezni magam. Hat nap után aztán dolgom volt a városban és jól is esett elszakadni egy napra a falutól. A második hét végén, amikor visszatértem Pécsre és épp a délután négyórás csúcsforgalomba csöppentem, legszívesebben azonnal visszafordultam volna. Jól éreztem magam a terep rendjében, s két hét elteltével most a város tűnt idegennek és szokatlannak. Milyen különös.
Hogy az embernek milyen nehéz a saját kulturális bizonyosságaitól eltávolodnia, arra ugyancsak a terep tanított meg. Magam sem hittem, hogy milyen mindennapi rutinok és beidegződések uralják az életemet. Terepi otthonomban a fűtés és egyúttal a főzés eszköze egy épített sparhelt volt, s ezzel kapcsolatosan nem is volt semmilyen fenntartásom, a hétköznapi gyakorlatban azonban okozott néhányszor meglepetést. Az első reggel rögtön rá kellett jönnöm, hogy 1. hideg van, 2. addig kávé sem lesz, amíg tüzet nem rakok. Ezt hamar megtanultam, a továbbiakban nagy haszonnal kamatoztattam az újonnnan szerzett tudást, s abban a néhány napban, amíg az otthonról magammal vitt élelmiszerkészlet kitartott, nem is volt más afférom a sparhelttel, de amint főzésre került sor, újabb tapasztalatokkal gazdagodtam. Több dolog is volt, amire főzés közben jöttem rá, mint például hogy egyáltalán nem könnyű szabályozni a tüzet, hogy éppen annyira forrjon az a víz, amennyire én akarom. Vagy hogy sokkal forróbb az edény füle a sparhelten főzéskor, mint a gáztűzhelyen. Meg hogy a platni tűztől távolabb eső széle is nagyon, de nagyon forró. Mindezek mellett volt azonban még egy felfedezésem, s minden eddigi sparheltes tapasztalatom közül ez lepett meg legjobban: minden alkalommal, amikor elkészült az étel, el akartam zárni a gázt. Első alkalommal magamat megmosolyogva vettem tudomásul, hogy lám, már ennyire otthon érzem magam. Muris helyzet, matatok a sparhelten, micsoda marhaság, hát hiszen tudom, hogy hol vagyok és tudom, hogy hogy működik, hiszen tudom... Ezzel elintézettnek is tekintettem a dolgot. Amikor azonban másodszor és harmadszor is kerestem a gáztűzhely gombját, gondolkodóba estem.
Vajon az élet más dolgaival is így van-e ez? Vajon mennyire sikerül a rögzült beállítódásaimat sutba dobnom és nyitottá válnom arra, ami a terepen fogad? A mindennapi élet megfigyelésében mennyire akadályoz vajon a saját mindennapi életem? Mi a helyzet itt a „szomszédban” a kutatás szempontjából meghatározó kulturális kategóriáimmal? A szokás hatalma most éppen a tűzhelygombok hiánya kapcsán mutatkozott meg, de vajon mi van azokkal a dolgokkal, amik a terepen is ugyanolyanok, mint otthon? „Az ismerős környezetnek megvan az az előnye a kulturálisan távoli hellyel szemben, hogy az ember jól tudja a nyelvet és kiismeri a kulturális konvenciókat, ugyanakkor félő, hogy sok mindent természetesnek vesz. Ezt a jelenséget az ismerőssel szembeni vakságnak (homeblindness) nevezzük...” - írja Thomas Hylland Eriksen szociálantropológus a Kis helyek – nagy témák című antropológiai alapművében. Nos, a tanultak és a terepen tapasztaltak alapján magam is egyetértek ezzel, s mindezek tudatában, hogy figyelmemet lehetőleg ne kerüljék el a megszokásból láthatatlanná vált fontos dolgok, igyekszem alaposan tisztítgatni a kékes-sárgás zöld napszemüvegem.
A kutatás címe: Értékrendek, megélhetési alternatívák és gazdasági stratégiák egy ormánsági faluban - életmód és mentalitás Markócon. A kutatás a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.