„Riporter: Egyszer azt írtad erről a módszerről, hogy a hallgatás tudománya is.

Losonczy Anna: Ezt mint fiatal kutató még nem tudtam. Meg voltam arról győződve, mint, gondolom, a többi fiatal etnográfus is, hogy az idő kevés, az anyag óriási, a megértési kényszer tombol, tehát az embereket reggeltől estig különböző kérdésekkel kell fárasztani. Georges Braque, a festő mondta egyszer, hogy a magyarázatok és a kérdések fárasztják az igazságot. Ezt a gondolatot akkor én még nem ismertem, de egy intuitív pillanatban rádöbbentem arra az evidenciára, hogy a kérdéseimre kapott válasz mindig csupán e kérdések produktuma. Ha ezzel szemben csak egyszerűen figyelek – hallgatom, hogy miről beszélgetnek az emberek és megyek velük oda, ahová ők mennek és ezekben az együttlétekben olyan keveset szólok és nyilvánulok meg, amennyire csak lehet, sőt, hagyom, hogy az emberek visszakérdezzenek, hiszen én nem természettudós vagyok, az én kutatásom alanyai emberi lények, akiknek véleménye van és joguk a kérdéseikhez -, akkor az egész sokkal érdekesebb lesz. Így aztán elhagytam ezt a kicsit rendőri, rentabilitásra törekvő kérdező módszert és megértettem, hogy az én szakmám a világon a legszebb szakma.”

(Távolról közelítve – interjú Losonczy Annával. Hullámhossz 2000/3,
http://epa.oszk.hu/00700/00775/00016/318-328.html)

A kérdezésről mint módszerről megoszlanak a vélemények. Valóban, hallgatni sokszor érdemes, mert akkor sok mindent maga a terep mutat meg önként, csak lehet, hogy egy kicsit lassabban. Vagyis nem te erőszakolod ki a terepből a témákat, hanem az szépen idővel feltárja őket és önmagát is. Nekem például azelőtt fogalmam sem volt az oroszországi iskolamúzeumok létezéséről, de az emberek büszkén mutogatták őket első ittlétem alkalmával. Később a dolog kutatási témává nőtte ki magát, s most már állandóan a múzeumok körül sertepertélek.

Gyerekek az iskolamúzeumban

Aztán vannak olyan témák, amiket nehéz szavakba önteni, mert egyszerűen nem verbális síkon mozognak. Az udmurt állatáldozatok alkalmával nem győztem bombázni kérdéseimmel a vösas-t (szó szerint: imádkozó): „Ezt miért csinálja? Miért így csinálja? Ezt most miért kell ide rakni? Ez mit jelent? A folyón túliak miért imádkoznak máshol?” És sorolhatnám. A válasz egyszerűen annyi volt: „Nem tudom.” Mikor pedig minden kötél szakadt, elküldtek a fenébe: „Mondtam már, hogy nem tudom. Nekünk nincs bibliánk. Így tanították az öregek, és kész.” És akkor leültem inkább a fenekemre, és csöndben figyeltem. Mert egy a lényeg: az áldozat bemutatása, az antropológusok pedig magyarázzák úgy, ahogy akarják!

Mert egy a lényeg: az áldozat bemutatása

Ugyanakkor a kérdezést elhanyagolni sem lehet, mert vannak dolgok, amik egyszerűen a büdös életbe’ nem derülnek ki, ha nem kérdezünk rá. Nem azért, mert nem fontosak, hanem azért, mert annyira evidensek, hogy felesleges beszélni róluk (hiszen mindenki tudja, hogy a vendéget kötelező teával kínálni), esetleg elfelejtik megemlíteni (ebben az esetben széles a skála), vagy éppen mélységes mély titkok, amikről nem szabad vagy nem illik fecsegni csak úgy akármikor (például, hogy ki kinek a szeretője, vagy, hogy háziasszonyom mennyi pénzt kapott a levágott disznó húsáért a vágóhídon). Ez utóbbiak forszírozásához persze meg kell találni a megfelelő időt és alkalmat.

És ott vannak a banális kérdések is, amikor kicsit hülyét csinálunk magunkból. De hát sose lehet tudni, mikor gondolkodunk ugyanúgy és mikor másképpen! A minap a szomszédasszonyom véletlenül úgy tette le a kést az asztalra, hogy az pont a fia felé mutatott, mire fia felhördült, hogy fordítsa másik irányba. Én már gondolatban kész elméleteket gyártottam a kés szerepéről az udmurt hiedelemrendszerben, de azért megkérdeztem, mit jelent, ha valakire kés mutat. Ekkor a család kicsit gúnyosan felnevetett, és közölték: semmit nem jelent. Egyszerűen csak nem szereti a fiuk, ha felé áll a kés, hiszen éles. Végül is, logikus.

Az sem mindegy, hogyan kérdezünk – a kérdést hozzá kell igazítani a kérdezettek gondolkodásához. Valamelyik szociálantropológus rokonsági terminusokat gyűjtött egy messzi törzsnél. (Sajnos az antropológusra és a helyre sem emlékszem, csak a sztorira.) Amikor adatközlőjével elértek az affinális rokonokhoz, szerette volna megtudni, hogyan nevezik a feleség bátyját. Mire a férfi közölte, hogy a feleségének nincs bátyja. Rendben – mondta az antropológus – de hogyan nevezné, ha lenne? De a férfi egyre csak azt hajtogatta, hogy a feleségének márpedig nincs bátyja, és nem is lesz. Így mit volt mit tenni, egy fiktív személy fiktív feleségének a fiktív bátyjával kellett feltárni a titkot: Itt van X. Neki van egy felesége, annak egy bátyja. Hogyan fogja X hívni a felesége bátyját? A férfi így már rögtön válaszolt.

A kérdezés természete a tereptől is függ. Aki például gyerek-terepen mozog, az talán jobban jár, ha nem kérdez, hanem rajzoltat, fogalmazást írat, vagy kreatív játékokat állít össze. De nem csupán erről van szó. A fentebb idézett Losonczy Anna mesélt egy antropológusról, aki afrikai terepén időpontra hívatta be magához a bennszülötteket, akiket szépen pontról pontra kikérdezett, szinte kivallatott. Engem is borzaszt a gondolat, de a hajdani gyarmatbirodalmak területén ez állítólag simán belefért. Aztán Valerij Tyiskovról, az orosz néprajzkutatóról is azt hallottam, hogy a csecsenföldi háborúról írt monográfiáját bizony nem két robbantás között írta meg a frontvonalon, hanem inkább irodájában fogadta a harcos csecseneket. (Érthető hozzáállás, de kutató-isteneim panteonjából szegény Tyiskov ezzel ki is szorult.)

No, de lássuk az érem másik oldalát is! Hiszen valóban, az emberek visszakérdeznek, sőt, kérdéseik nagyon is beszédesek és tanulságosak. Hagyni, hogy téged kérdezzenek – a kutatói kérdezés egy formája. A kérdések elárulják, hogy mi érdekli leginkább az embereket, mik a vágyaik, és mi köré csoportosul a mindennapi életük. Az alábbiakban ezért összegyűjtöttem a tíz leggyakoribb kérdést, amit eddig nekem szegeztek az udmurtok és a tatárok. Nézzük őket népszerűségi sorrendben!

1.       Férjhez mentél már?
Tényleg mindig ez az első, nem viccelek. Nem én vagyok az egyetlen, aki rendre elszenvedi ezt a kérdést, hiszen az idegenben magányosan kószáló kutatónő elég furcsa jelenség. Az értelmezés pedig elég egyszerű: nincs, aki otthon tartsa, hiszen ha lenne férje, az nem engedné el. A szabadelvű életstílus labdába se rúghat. (No, azért vannak kivételek itt is.) A házasodás alapvető kérdés, a harminchoz közeledők számára egyenesen égető, hiszen egyedül fenntartani egy háztartást nem egyszerű dolog, a szégyenről – hogy valaki nem kelt el – nem is beszélve.
(A képen sóval és kenyérrel köszöntik az ifjú párt.)

2.       Nálatok mi minden terem a kertben?
Na, igen. Ilyenkor először el kell magyarázni, hogy nálunk nincs mindenkinek veteményese. Nem úgy, mint itt. A házak mögött hatalmas kertek terülnek el, bennük burgonya, káposzta, cékla, répa, karórépa, uborka, paradicsom, hagyma, fűszernövények, eper és málna, almafák. Van is munka velük bőven. Tavasztól őszig az emberek palántáznak, szántanak, vetnek, ültetnek, kapálnak, kapálnak és kapálnak, aratnak, betakarítanak, befőznek és aztán télen hátra dőlnek, és csak esznek és alszanak. És bár talán nincs annyi pénzük, hogy mindezeket csak úgy megvásárolják a boltban, de büszkék rá, hogy minden a sajátjuk, mindent ők állítottak elő.

A káposztásban

3.       Mi a helyzet Magyarországon a katonasággal?
Bizony, akik Magyarországon szolgáltak katonaként, azokat ez tényleg érdekli. És vannak jó páran. Általában amikor kiderül, hogy Magyarországról érkeztem, s van a társaságban valaki, aki katonai éveit a legvidámabb barakkban tölthette el, az összes katona-sztori előkerül. Legkedvesebb szomszédom, Jása, aki Kiskunhalason szolgált 1988-1990 között, mindig megcsillogtatja magyar tudását, ha velem találkozik, s nem győzi sorolni a magyar városokat, ahol megfordult. Ő és én – ahogy mondani szokta – egymás földijei vagyunk. Szóval, ha honvágyam van, mindig átlépek hozzá.

Részlet egy katonai fotóalbumból

4.       Nálatok mindenhol van aszfalt?
Klasszikus kérdés esős napokon, amikor át kell kelni az utcák sártengerén. És ez így ősz táján elég gyakran előfordul. A falvak túlnyomó többségében földes út van, sőt vannak helyek, ahol a több kilométeres bekötőutat sem betonozták még le. Ezek tavasszal olvadáskor és őszi esőzésekkor szinte megközelíthetetlenek. És bármennyire romantikusan hangzik a gumicsizma, itt is ugyanúgy vágynak az aszfaltra, mint bárhol máshol. Egy, a 70-es években Lepsényben szolgált bácsi csodálattal mesélte nekem, hogy Magyarországon már akkor is le volt betonozva minden utca. Legalábbis amerre ő járt.

Ilyen szép a látvány, amikor nem esik

5.       Milyen nyelveket beszélsz?
Pironkodva szoktam válaszolni, hogy angolul, oroszul, kicsit udmurtul, s hozzáteszem, hogy többnek tűnjön: németül tíz évig tanultam, de beszélni nem tudok. Meg elsorolom azt az öt tatár szót, amit betanultam. Az itteniekkel szemben állandó kisebbségi komplexusban szenvedek, ugyanis itt mindenki minimum három nyelvet beszél: a legáltalánosabb felállás a tatár-baskír-orosz vagy az udmurt-tatár-orosz nyelvek triumvirátusa, de előfordul az orosz-udmurt-tatár-baskír együttes is. Persze ezeket a nyelveket itt csak úgy magukra szedik az emberek: az anyanyelvet otthon, a szomszédét az utcán, az oroszt meg az iskolában.

6.       Van nálatok muncso?
Hát igen, a muncso, azaz a szauna. A falusi élet egyik esszenciája. Itt, kérem szépen, búcsút inthetünk a zuhanynak meg a fürdőkádnak, helyette van a jó kis fekete szauna, amit szénnel fűtenek fel. Nyáron két-három alkalommal, télen egyszer vagy kétszer fűtik be egy héten, s akkor aztán lehet izzadni a hőségben! A legnagyobb buli egymást csapkodni a nyír- vagy ritkábban hársfaágakból készült venyigékkel, amik puhává varázsolják a bőrt, és még a vérkeringést is serkentik.

7.       Hány országban jártál már?
Az utazás itt igazán luxusnak számít, nem csupán a pénz, de a fránya vízum miatt is. (Az oroszországi vízumszerzés poklának mélységes mély bugyrait én már jól ismerem, de a másik oldalnak se könnyebb.) Éppen ezért amikor elsorolom, hogy Európát már bejártam széltében-hosszában, mindig hozzáteszem, hogy vízum nélkül ez nem nehéz. Meg egyébként is, egyet lépek és már külföldön vagyok – nem így a hatalmas Oroszországban, ahol a kislányok Párizsról és Svájcról, legkedvesebb Jása szomszédom pedig Kiskunhalasról és a kiskunsági szőlőkről álmodozik.

8.       Nálatok milyen ünnepek vannak?
Ez a kérdés általában akkor kerül elő, amikor valamilyen rítuson veszek részt. Ilyenkor nekem is el kell magyaráznom az annak megfelelő magyar ünnepet, karácsonyt, lakodalmat, nők napját stb. Gubanc legtöbbször a nagy szovjet-magyar barátságot is érintő ünnepek kapcsán van. Május 9-én, a Győzelem napján, amikor Oroszországban arra emlékeznek, hogy a szovjetek milyen hősiesen állították meg a németeket (és velük együtt persze a magyarokat is) a II. világháborúban, az emberek zavartan konstatálják, hogy Magyarországon ez nem ünnep. Legutóbb pedig azt meséltem el, hogy a magyarok mire emlékeznek október 23-án. Nem aratott osztatlan sikert. Ilyenkor még a nagy finnugor tudat is darabjaira hullik. Bizony, ahogy a társadalomtudósok mondani szokták, az identitás szituatív.

Középiskolások menetelnek a Győzelem napján

9.       Magyarországon milyen vallásúak az emberek?
Ami Baskortosztánt illeti, itt aztán lehet válogatni. Az oroszok ortodoxok, a tatárok és baskírok muszlimok, az udmurtoknak és mariknak pedig megvan a saját vallásgyakorlatuk. Persze a határok itt sem egyértelműek. Vannak udmurtok, akik megkeresztelkedtek, de a biztonság kedvéért az udmurt áldozatbemutatásokon is részt vesznek. Kis számban élnek a köztársaságban keresztény tatárok is. Egyik kedves ismerősöm pedig esténként három nyelven imádkozik: oroszul Istenhez, tatárul Allahhoz, udmurtul pedig Inmarhoz, az udmurtok istenéhez. De istene csak egy van.

Mecset a járásközpontban

10.    Nálatok jobb az élet vagy itt?
Tisztában vagyok vele, hogy ez a kérdés legtöbbször az életszínvonalra vonatkozik, de mindig igyekszem megkerülni. Diplomatikusan csak annyit szoktam mondani, hogy Magyarország a hazám, persze hogy ott jobb az élet, legalábbis számomra. És innentől kezdve nincs helye vitának, ugyanis Oroszországban a Haza (Rogyina) fogalma szent és sérthetetlen, annál nincs jobb és szebb hely a világon, ezt mindenki tudja.